Két médiafejlemény. 

A Tankcsapdáról, annak immáron szokásos évzáró debreceni koncertjéről csak két módon lehet írni: nagy lelkesültséggel vagy sehogy. Aki nem így tesz, az nagyon megbánja, mert a cívisváros új identitásának három pilléréből a Tankcsapda az egyik, a másik a többszörös bajnokcsapat Loki, a harmadiknak meg narancs a színe. Ez a három rendre össze is fonódik, egymást erősíti, táplálja. (Aki nem hiszi, kapja elő azokat a kampánykiadványokat, amelyekben rockzenész és focista ajánl újraválasztásra politikust. Nincs ezzel semmi gond, ha részükről rendben van, akkor más se ugasson bele. Woodstock meg le van szarva.) Tehát volt megint Tankcsapda, írtak róla megint sok jót, a sok-sok egylevegőjű tudósításból azonban kiemelkedik egy, aminek szerzője tökön ragadta a témát. Idézem:

A csarnok küzdőterét megtöltötte a tombolni vágyók hada, persze az ülő helyeket sem hagyták üresen a nézők. Volt, aki azt nyilatkozta, hogy „Úgy lementem volna tombolni. Repkedtek a melltartók, fantasztikus volt a látvány, nehéz volt ülve maradnom. A tíz éves fiammal, és a feleségemmel, ülve néztük végig, de jövőre a dühöngőben leszünk az biztos. Talán egy év alatt nőni fog annyit a gyerek, hogy lásson is valamit.” (Az újságíró sajnos nem nyilatkoztatta meg a feleséget a repkedő melltartókról, így a tudósítás nem tekinthető objektívnek.) 

Más. Az Alföld Televízió továbbra is fontosnak tartja, hogy beszámoljon a verekedő debreceni diákok ügyének fejleményeiről. (Előzmények: Rúgásokkal, ököllel, Folytatás…) Részlet következik tegnapi híradójukból: