Egyik párt mellett sem. Nincs az a pénz.

Egy sportolónak is lehetnek pártszimpátiái, vonzódhat ilyen-olyan ideológiákhoz, akár még választási kampányban is elkötelezheti magát, arcát adhatja támogatásként, felmondhatja azt a szöveget, amit kitalálnak neki az adott párt kampánygurujai. Nincs ezzel semmi gond, a sportoló is ember. Bár Magyarországon korábban inkább kiöregedett és megfáradt élsportolók (rockzenészek, színészek, írók-költők stb.) tettek hitet a hatalomért küzdő pártok mellett, fiatal és aktív, jelenleg is nemzetközi sikereket arató és pályájuk csúcsát még el nem érő sportolók kevéssé. Talán ezért is döbbentek meg egyesek, mások meg kitörő örömmel triumfáltak a keddi nap híre hallatán: Dzsudzsák Balázs – nyírlugosi születésű, debreceni nevelésű válogatott – futballista az egyik párt kampányarca lesz.

A hírt tényként az egyik bulvárlap röppentette fel, aztán végigszáguldott az egész magyar médián, majd betört a blogokba, a fórumokba. Itt-ott ezekben a percekben is vitatkoznak a futball és/vagy a politika szurkolói, hogy jól döntött-e Dzsudzsák. És jól döntött? Egyáltalán mit döntött?

Engedtessék meg, hogy kételkedjünk egy bulvárlap soraiban, ezért forduljunk információkért a szereplőkhöz, nézzük meg, hogy ők, az érintettek miként szólnak, mit mondanak!

A párt honlapján két anyagot lehet találni az üggyel kapcsolatban, de egyik sem saját nyilatkozat. Január 26-án 17:34 órakor az MTI anyagát helyezték el: Még nincs döntés Dzsudzsák kampányszerepléséről, 20:02 órai publikációjukban pedig mintha tényt közölnének: Dzsudzsák Balázs lesz a Fidesz arca, de ez is csak a bulvárlap cikkének ismertetése, ami igen különös módszer egy komoly politikai szervezet részéről.

Nézzük, mint mond a másik fél! Dzsudzsák Balázs hivatalos weblapján kedd este egy Nem politizálok című személyes hangvételű írás olvasható, amiben a futballista kifejti, hogy a párt ugyan megkereste a menedzserét, de „szó sem volt arról, hogy bármilyen szerepet is vállalnék a kampányban”. Aztán arról ír, hogy „személy szerint én nem foglalkozom a politikával, nem kívánok a jövőben sem”, majd egy fontos mondatban összegzi hitvallását: „Az én életemben jelenleg a labdarúgás a legfontosabb, szeretném minden figyelmemet, energiámat ennek szentelni, hiszen ehhez értek, ezzel okozhatok örömet az országnak, minden magyar szurkolónak, legyen akármilyen politikai beállítottságú is.”

Kinek higgyünk? A pártnak, amelyik csak a bulvárlap közlését szemlézi és a hírügynökség anyagát adja közre, de felelős személye nem nyilatkozik arról, mi is történt valójában? Vagy a sportolónak, aki a tőle megszokott szerénységgel és véletlenül sem harsány közvetlenséggel szól szurkolóihoz, üdvözletét küldi, nevét adja?

Azzal kezdtük mondandónkat, hogy leginkább kiöregedett sportolók (és egyéb műfajúak) szoktak feltűnni a politikai kampányokban, s nincs ebben semmi furcsaság, hiszen a párt és a (volt) híresség között egy kölcsönös előnyökön alapuló frigy jön létre. A párt használja a híresség arcát, él a személyéhez kötődő pozitív lakossági érzésekkel, míg a megkopott híresség örvend a reflektorfénynek, él a párt által kínált lehetőségekkel, a számára újra megadatott nyilvánossággal (szórólapokon, óriásplakátokon, nagygyűléseken, médiaszereplésekben).

De hol vannak a kölcsönös előnyök Dzsudzsák esetében? Az nem kétséges, hogy a pártnak jól jönne a népszerű válogatott focista kampányarcként, hiszen eszközként használva őt megszólíthatja a fiatalabb generációkat, a focirajongókat. Dzsudzsáknak azonban nincs szüksége a párt által kínált nyilvánosságra, mert megvan az neki a párt nélkül is, ráadásul ha az egymással fenekedők egyik tábora mellett tesz hitet a többi ellenében, azzal megosztja egységes, pártokfeletti rajongótáborát.

Biztosak lehetünk benne, hogy a nemzetközi profi világban is kitűnően szereplő ifjú focista akkor is normális marad, ha hazájában mindenki megőrül. Hajrá, Balázs, te csak rúgd a gólokat! Ne törődj mással, ezzel teszed a legtöbbet értünk, mindenkiért!