Hadban kefélés

A bukéja és a tetején úszó piros zsírfoltok hosszantartó hányásra késztették mindazokat, akik harci kedvüket fokozandó belekóstoltak.

Mostanság, hogy a miniszterelnök úr és kopipészt beosztottjai minden nap legalább háromszor elmondják, hogy hadban állunk ezzel-azzal, a munkanélküliséggel, gazdasági csúnyaságokkal meg magyarrontó nemzetközi tőzsdeflikflakokkal, eszembe jutott, hogy én már voltam háborúban. Még 1983 januárjában, a Bakonyban, sorállományúként, hadgyakorlaton.

Az volt a nagy harci helyzet, hogy a szombathelyi laktanya melegéből elmentünk oda, felvertük a nagy századsátrat, aminek a közepén volt egyetlen dobkályha, annak környékén volt az öregkatonák fekhelye, a fiatalabb szolgálók távolabb kerültek a langytól, én például a sátor legvégébe szorultam, ahová rendesen befújt a téli szél, ellenben mindenkinek járt egy hálózsák meg egy gumimatrac, az enyémnek nem volt dugója, ezért felfújni is felesleges lett volna.

Parancs szerint a hadgyakorlat azzal kezdődött részünkről, hogy visszavonultunk. Rendeztük a sorainkat, majd két nap után ellentámadásba lendültünk, és végül természetesen győztünk. De ne rohanjunk előre! Szóval a Bakonyba történő megérkezésünk után azonnal felvertük a nagy sátrat a visszavonulás jegyében, de hogy ne lankadjon harci kedvünk, a század politikai tisztje egyből lelkesítő beszédbe kezdett. Az pedig arról szólt, hogy az imperialista ellenség már elfoglalta az egész Alföldet és Észak-Magyarországot – Szombathelyen szolgáló századunk nagytöbbsége hajdúsági, szabolcsi és borsodi illetőségű volt –, elrabolták javainkat, leöldösték szüleinket, megerőszakolták nőinket, falhoz csapkodták kicsiny gyerekeinket szétloccsantva apró koponyáikat. A századunkban csak négy embernek volt kicsiny gyereke, ezért a többieket, bennünket ez a momentum nem ütött szíven. Ellenben a politikai tiszt azt is hosszan és részletesen ecsetelte, hogy az ellenség mit tett a nőkkel, elölről-hátulról, alulról-felülről, ilyen és olyan nyílásokon keresztül meg egyáltalán. Nője pedig majd mindenkinek volt a századból. Akinek nem volt, az is azt hazudta, hogy igen, van.

Az idegileg felajzott századból voltak néhányan, akik tényleg beleélték magukat a háborúba, és nekik nagyon nehéz volt az a két nap, amit az előre elhatározott tervek szerint visszavonulásban töltöttünk a téli Bakonyban, felkészülve az ellentámadásra. Miután kialakítottuk az őrpontokat és a szinte humusz nélküli talajba nagy keservekkel beástuk a latrinát, és már semmi dolgunk nem volt, azt találták ki a tisztek, hogy legyen mindenki frissen borotvált. És akkor egymást váltva kapaszkodtunk fel a hadtápos teherautó vezető felőli lépcsőfokára, hogy a visszapillantó tükörben szembesülve arcunk koszolódó valójával, lenyessük róla a borostát. Ez is megvolt, de mi még mindig visszavonulásban voltunk, és akkor elrendelték a tisztek a surranóvizitet. És nekünk a januári Bakonyban fényesre kellett suvickolni a katonai lábbeliinket. Nem felejtem sosem, a nagy tisztogatás közepette felüvöltött az egyik szabolcsi öregkatona, hogy ő itt a surranóját keféli, miközben az ellenség meg az asszonyát otthon. (A hasonló poénra épülő blues sláger jóval később született.) Aztán az öregkatona beüvöltését követő általános röhögés miatt húsz fekvőtámaszt mértek ki az egész századra. Azóta tudom, hogy fekvőtámaszok nyomásának közepette is lehet röhögni.

Másnap reggelt, a 48 órás visszavonulás után, a harci kedvet felélesztendő, friss reggelit kaptunk a jeges Bakonyban. Szafaládét főzött a hadtáp, citromos teát ígért utána. Meg is kaptuk. De mivel utánpótlás nemigen volt a hegyekben, a tea ugyanabból a vízből készült, amiben előtte a szafaládé főtt. Azzal még megbékéltünk volna, hogy valóságos citrom helyett citrompótlóval ízesítették a forró reggeli nedűt, ellenben a bukéja és a tetején úszó piros zsírfoltok hosszantartó hányásra késztették mindazokat, akik vérszomjas harci vehemenciájukat fokozandó belekóstoltak, s nem öntötték ki azonnal. A század harmada elgyengült az okádásban. És ily állapotban, a mi hadtáposaink által meggyengítetten iramodtunk neki az ellenségnek a téli Bakonyban 1983 elején. Még szerencse, hogy az előre eltervezett koreográfia szerint mi győztünk, különben ki tudja, hogy mi vége lett volna a harcnak.

Így háborúztunk mi, kedves miniszterelnök úr, s immáron lassacskán ötven évesek leszünk, mint maga, és nem kívánjuk vissza a magyar hadakozást. Se teával, se nélküle. És kefélés se legyen.

A bejegyzés trackback címe:

http://basahalom.blog.hu/api/trackback/id/tr332950516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

manson karcsi · goo.gl/FVvVX 2011.06.02. 09:19:16

most jöhetnek az "elkúrtad!" meg a "takaroggy" kezdetű kommentek.

Peripetia 2011.06.02. 09:40:53

@Bachterman: Nem jönnek ilyen kommentek, mert ettől a vezértől ti már nem szabadultok meg 25-30 évig és még igazán csak a kezdetén van az elkúrásnak, miért mondana le. Úgy kellesz majd elkergetni, s talán agyon verni. Na, szóval, van még ideje.

Tepsifan · http://kephatas.blog.hu 2011.06.02. 14:24:38

Azt nem részletezte a tiszt úr, hogy miként tudott támadni az imperializmus kelet felől? :D

Basahalom boulevard · http://www.basahalom.hu 2011.06.02. 14:26:56

@Tepsifan: Délről jöttek, Jugoszlávián keresztül, és konkrétan digók voltak. Őket győztük le. Nem is egyszer!

Bognár L · http://seo-keresooptimalizalas.bognarstudio.hu/ 2011.06.03. 21:32:53

Már hogy mondhatsz olyat a végén, hogy kefélés se legyen!
Kefélésnek, egy jó történetben, lennie kell, mintahogy a tiédben van is :-)