Báj, báj, Lajos! Báj, báj mink!

A nagy világrocksztárok is megöregednek, pocakot eresztenek, aztán végül pénzért mindenre hajlandók lesznek, többnyire. Miért lennének különbek egy kisország politikusai. És a többiek. (Ez az írásféle abból az alkalomból született, hogy új országos elnöke van a magyar korcsolyásoknak.)

Volt itt világváltó akarat, aminek csak részterméke lett a magyarországi politikai rendszerváltás – általunk.

Kezdtük lázadó tinédzserként, még gimnazisták voltunk, egyik apánk vitt Trabantjával a sportcsarnokba a rock koncertre, konkrétan Lajos édesapja, aki már akkor felvilágosultabb és nyitottabb ember volt, mint amivé mi váltunk mostanra, harminc év multán. A Kádár-kori rock koncertre mentünk a kis Trabantban, ahol tizenhat évesen még pontosan nem tudtuk, hogy miért üvöltünk, de üvöltöttünk, mert szűk volt a világ, ritka a levegő és sűrű a hazugság.

Akkoriban még nem volt divat a pogó, az egyszemélyes – alkalmi közösségbe olvadó – extázis pedig nem okozott kárt másban, mégis sikerült Csaba alföldi papucsát bedobni a zenekarba, az egyiket, nem ő tette, mi sem, akkor sem tudtuk, hogy ki. Félpapucsban azonban nem lehetett elmenni, mert akkor még a hetvenes évek legvégét éltük, zord volt a közeg, csekély a tolerancia. Koncert, őrjöngés, háromszori visszatapsolás után maradtunk a sportcsarnokban, Lajos, Csaba meg én, meg még Kunpista is, és vártuk a színpad leszerelését, hogy megtalálhassuk Csaba félpapucsát. A színpadleszerelés legalján végül megtaláltuk. Akkorra már ott hőzöngtek a bunkó rendezők, megannyi pártállami önkéntes rendőr, frusztrált lélek, hogy takarodjunk. Takarodtunk.

Mert meglett a félpapucs.

Azt hiszem, azon a koncerten, ama elrepült papucs okán kezdődött minden. Felemelkedtünk zeneileg, amíg engedték, aztán azon túl, aztán történt, ami történt, és foghíjas buta emberek ordítottak ránk. Ok nélkül. Ok nélkül! Csak mert Csaba papucsát kerestük, mert anélkül nem mehetett haza az albérletébe, a világba, a holnapba, egyáltalán. És mi vele voltunk.

Valójában semmi nem történt, csak megaláztak bennünket. És emiatt a felnőtt emberek általi megaláztatás miatt napokig kínlódtunk, rosszul feküdtünk és rosszul keltünk, és tudtuk, hogy ez a világ cudar. Konkrétan: rossz. És mást akartunk.

A magyarországi nagy rendszerváltás előtt tíz évvel.

Lajosból politikus lett, Csaba közgazdász, volt már a paksi atomerőmű vezére is, Kunpista már egyetemistaként egyike volt a mái napig legnagyobb hazai diákszövetkezet megalapítóinak, én meg írom ezeket a sorokat.

Ritkán találkozunk, kevés alkalmunk van elmondani, hogy most miért nem szeretjük a másikat.

De végül báj lájf. Mind elmegyünk. Kiterítenek úgyis!

A bejegyzés trackback címe:

https://basahalom.blog.hu/api/trackback/id/tr962865962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Michael Knight · http://michaelknight.blog.hu 2011.04.30. 07:58:14

...és a fene egye meg, hogy ez az egész olyan kurva szomorú. Hogy azt gondolja az ember, hogy ő majd más lesz, ők majd mások lesznek, jobbak, elvégre együtt tudtuk, hogy mit nem lehet. És idővel lassan mégis odalett az idealizmus. És a végén ugyanolyanok lettek, vagy még rosszabbak, mint azok, akik miatt szabadságszeretetből annak idején elindult valami nagyszerű. Kosztolányi jutott eszembe Lajosról, Viktorról meg a többiekről: "Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben." A fenébe is.

nemugyvanaz2 2011.05.01. 11:13:17

Egy seggel hány lovat lehet? Mikor eszik, alszik, stb...?

Ha eddig első volt a lánya, akkor most "első fölé" lesz? Vagy csillagos ötös :)

manson karcsi · goo.gl/FVvVX 2011.05.01. 11:13:18

a tipróláncos korrumpálódásnak a problémája, hogy a mink általában sárba tipródik, hogy a korrupt az égig emelkedhessen.