A bukéja és a tetején úszó piros zsírfoltok hosszantartó hányásra késztették mindazokat, akik harci kedvüket fokozandó belekóstoltak.

Mostanság, hogy a miniszterelnök úr és kopipészt beosztottjai minden nap legalább háromszor elmondják, hogy hadban állunk ezzel-azzal, a munkanélküliséggel, gazdasági csúnyaságokkal meg magyarrontó nemzetközi tőzsdeflikflakokkal, eszembe jutott, hogy én már voltam háborúban. Még 1983 januárjában, a Bakonyban, sorállományúként, hadgyakorlaton.

Az volt a nagy harci helyzet, hogy a szombathelyi laktanya melegéből elmentünk oda, felvertük a nagy századsátrat, aminek a közepén volt egyetlen dobkályha, annak környékén volt az öregkatonák fekhelye, a fiatalabb szolgálók távolabb kerültek a langytól, én például a sátor legvégébe szorultam, ahová rendesen befújt a téli szél, ellenben mindenkinek járt egy hálózsák meg egy gumimatrac, az enyémnek nem volt dugója, ezért felfújni is felesleges lett volna.

Parancs szerint a hadgyakorlat azzal kezdődött részünkről, hogy visszavonultunk. Rendeztük a sorainkat, majd két nap után ellentámadásba lendültünk, és végül természetesen győztünk. De ne rohanjunk előre! Szóval a Bakonyba történő megérkezésünk után azonnal felvertük a nagy sátrat a visszavonulás jegyében, de hogy ne lankadjon harci kedvünk, a század politikai tisztje egyből lelkesítő beszédbe kezdett. Az pedig arról szólt, hogy az imperialista ellenség már elfoglalta az egész Alföldet és Észak-Magyarországot – Szombathelyen szolgáló századunk nagytöbbsége hajdúsági, szabolcsi és borsodi illetőségű volt –, elrabolták javainkat, leöldösték szüleinket, megerőszakolták nőinket, falhoz csapkodták kicsiny gyerekeinket szétloccsantva apró koponyáikat. A századunkban csak négy embernek volt kicsiny gyereke, ezért a többieket, bennünket ez a momentum nem ütött szíven. Ellenben a politikai tiszt azt is hosszan és részletesen ecsetelte, hogy az ellenség mit tett a nőkkel, elölről-hátulról, alulról-felülről, ilyen és olyan nyílásokon keresztül meg egyáltalán. Nője pedig majd mindenkinek volt a századból. Akinek nem volt, az is azt hazudta, hogy igen, van.

Az idegileg felajzott századból voltak néhányan, akik tényleg beleélték magukat a háborúba, és nekik nagyon nehéz volt az a két nap, amit az előre elhatározott tervek szerint visszavonulásban töltöttünk a téli Bakonyban, felkészülve az ellentámadásra. Miután kialakítottuk az őrpontokat és a szinte humusz nélküli talajba nagy keservekkel beástuk a latrinát, és már semmi dolgunk nem volt, azt találták ki a tisztek, hogy legyen mindenki frissen borotvált. És akkor egymást váltva kapaszkodtunk fel a hadtápos teherautó vezető felőli lépcsőfokára, hogy a visszapillantó tükörben szembesülve arcunk koszolódó valójával, lenyessük róla a borostát. Ez is megvolt, de mi még mindig visszavonulásban voltunk, és akkor elrendelték a tisztek a surranóvizitet. És nekünk a januári Bakonyban fényesre kellett suvickolni a katonai lábbeliinket. Nem felejtem sosem, a nagy tisztogatás közepette felüvöltött az egyik szabolcsi öregkatona, hogy ő itt a surranóját keféli, miközben az ellenség meg az asszonyát otthon. (A hasonló poénra épülő blues sláger jóval később született.) Aztán az öregkatona beüvöltését követő általános röhögés miatt húsz fekvőtámaszt mértek ki az egész századra. Azóta tudom, hogy fekvőtámaszok nyomásának közepette is lehet röhögni.

Másnap reggelt, a 48 órás visszavonulás után, a harci kedvet felélesztendő, friss reggelit kaptunk a jeges Bakonyban. Szafaládét főzött a hadtáp, citromos teát ígért utána. Meg is kaptuk. De mivel utánpótlás nemigen volt a hegyekben, a tea ugyanabból a vízből készült, amiben előtte a szafaládé főtt. Azzal még megbékéltünk volna, hogy valóságos citrom helyett citrompótlóval ízesítették a forró reggeli nedűt, ellenben a bukéja és a tetején úszó piros zsírfoltok hosszantartó hányásra késztették mindazokat, akik vérszomjas harci vehemenciájukat fokozandó belekóstoltak, s nem öntötték ki azonnal. A század harmada elgyengült az okádásban. És ily állapotban, a mi hadtáposaink által meggyengítetten iramodtunk neki az ellenségnek a téli Bakonyban 1983 elején. Még szerencse, hogy az előre eltervezett koreográfia szerint mi győztünk, különben ki tudja, hogy mi vége lett volna a harcnak.

Így háborúztunk mi, kedves miniszterelnök úr, s immáron lassacskán ötven évesek leszünk, mint maga, és nem kívánjuk vissza a magyar hadakozást. Se teával, se nélküle. És kefélés se legyen.

Törik az ág, szakad a fa / Épül-szépül Cívishaza.

Nagy dolgok történnek Debrecenben, csak kicsit lassan. Meg sokszor trehány módon. Magasabb körökben a seftelés gyanújával. És ne feledjük: az Európai Unió támogatásával! Ez különösen érdekes egy olyan városban, ahol a közintézményekről lassacskán lekopnak az uniós zászlók, magukra maradnak a nemzeti trikolorok, és a helyi vezérpolitika euroszkepticizmusa is egyre nyilvánvalóbb.

„Egy tiszta kapcsolat!” – hirdeti a szennyvízelvezetési program szlogenje. „Aha, persze!” – mondja a nép, két igenlésből csinálva egy nagy nemet, pedig erre a nyelvtudomány szerint egyébként képtelen a magyar.

A fenti fotók két napja készültek az Újkertben, köszönettel tartozunk értük Konyhás Istvánnak, akinek ezennel gratulálunk is kontinensgyőzelme okán.

A Phototours és a FotóÜgynökség. com vezetője, Konyhás István lett az európai győztese annak az öt kontinensen meghirdetett fotópályázatnak, amelyet a 2011-es Állategészségügyi Világév alkalmából írt ki az Állategészségügyi Világszervezet és az Európai Bizottság.

Most módosították a BTK-t. Megoldottunk ezzel valamit?

Módosította a BTK-t az Országgyűlés. Kósa Lajos – többek között – a Fidesz országos alelnöke ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta az ATV műsorában, hogy mostantól a másokat félelemmel eltöltő megmozdulások ellen fel tud majd lépni a rendőrség. A tv2 reggeli műsorában arról is beszélt, hogy szerinte a Büntető törvénykönyv módosítása nemcsak a kisebbséget, hanem a többséget is védi, hiszen – a Kósa-féle kiegyenlítő dialektika szerint – „nem lehet cigány őrsereget sem szervezni”.

Minderről 2007. október 23. jutott eszembe, a városi megemlékezés, ahol a polgármester szónokolt, de nem is ez volt a legfontosabb akkor, hanem az, hogy eme napon első alkalommal díszelgett zárt rendben a Magyar Gárda hivatalos városi ünnepségen Debrecenben. Ezt követően aztán az egyenruhás gárdisták rendszeresen grasszáltak a város főterén, gyakorta a szomszéd megyéből áthívott Nemzeti Őrsereg tagjainak társaságában, a hivatalos városi ünnepségeken ugyanúgy és ugyanakkor koszorúznak, amikor Debrecen első emberei. És hosszú évekig nem volt egyetlen városvezető sem, aki nyilvánosan nemtetszését fejezte volna ki emiatt.

Nézem a 2007 októberében készült fotót, és felidézem az akkori hangulatot. Emlékszem, a forradalmat ünneplők egy részében tetszést váltott ki a gárdisták jelenléte, másokat azonban félelemmel töltött el ez a demonstratív megmozdulás. Egy idős úr állt előttem, oda-odasuttogott a mellette álló másik éltesebb debreceninek: „Mit keresnek ezek itt? Mit akarnak a mi ünnepünktől?” Majd azt mondogatta, hogy ő bizony Kósa helyében nem tartaná meg az ünnepi beszédet, amíg ezek a feketeruhások el nem vonulnak innét. „Nehogy már azt higgyék, hogy Debrecenben bármit megtehetnek!”

Aztán elkezdődött a hivatalos megemlékezés, színpadra lépett a polgármester, és elmondta szónoklatát.

2007 októbere óta többször eszembe jutott az öregúr. Mi lett volna, ha az történik, amit ő mormogott? Tudatában vagyunk-e az egyes ember – legyen az politikus vagy átlagpolgár – felelősségének? Megtettünk-e minden tőlünk telhetőt azért, hogy ne süllyedjenek mai mélységeikbe közállapotaink? Most módosították a BTK-t. Megoldottunk ezzel valamit?

De kinek az elsőbbség?

Egy debreceni kerékpárút hirtelen vége tárul elénk a ma készült fényképen. Számos kérdés megfogalmazódhat bennünk, ha néhány percig elmerengünk a látványon. Mi most csak egyet fogalmazunk ide.

Ki(k) lehet(nek) az „Állj! Elsőbbségadás kötelező” tábla kedvezményezettje(i)?

Utánpótlást szervez az egyik debreceni pláza.

A tűzoltók nagyon bátor emberek. Úgy általában is. Mostanság pedig a demonstrációikon bizonyítják, hogy nem félősek. Ha szükségét látják, érdekeik védelmében szembeszállnak a fülkeforradalom kormányával, nem sunnyognak, nem hunyászkodnak, kiállnak az igazukért, felemelt fejjel, nyíltan.

Talán nincs is olyan férfiember, aki gyerekkorában ne akart volna tűzoltó lenni. Aztán ahogy növünk, idősödünk, a többség lassacskán elveszíti bátorságát, belepuhul a rendszerbe, kerüli a veszélyes helyzeteket, de titkon azért még vágyakozik egy bátrabb, férfiasabb, egyenesebb lét után, titkon tűzoltó szeretne lenni.

Első oldalán igen aktuális vezéranyaggal került a cívisvárosi postaládákba a Fórum Debrecen nevet viselő pláza ingyenes reklámújságja. „A Légy Te is tűzoltó! elnevezésű programsorozat egészen a hónap közepéig tart, nem csoda, hiszen a központi téma igen összetett!” – írja a Fórum Magazin. És milyen igazuk van! A központi téma bizony igen összetett, hitelesen illusztrálják ezt a megállapítást a Lánglovagok honlap képgalériáinak fotói a minapi fővárosi demonstrációról.

Légy Te is tűzoltó! – biztat a plázamagazin. Na, összeszedjük maradék bátorságunkat?