Reped a plafon

Rés támadt a büszkeségen, nem is egy.

Az országos nyári tárlatnak idén először a vadonatúj Kölcsey Központ adott otthont, jól tette. Járt ott nem egy fotós, hogy megörökítse a felhozatalt, hogy megoszthassa médiumának közönségével. A nem egy fotós közül az egyik némileg lejjebb eresztette kameráját a műtárgy horizontjától, hogy más szemszögből is megmutatkozhasson az alkotás. Így akadt képbe a plafon. Másként nem is történhetett volna, mert ekkora magas helyen az ember már csak közlekedésbiztonsági megfontolásokból sem a mennyezetet vizslatva sétálgat, arról nem is beszélve, hogy a publikum figyelmét – a megnyitón felszolgált pezsgő után – mégiscsak a tárlat anyaga kötötte le.

A plafon tehát reped. A Kölcsey Központot az év elején, az országgyűlési választások kampányidőszakában adták át nagy ünneplések közepette. A nyáron már be kellett zárni egy teljes hétre, hogy a kivitelezés nagyobb hibáit megreparálják. A repedt plafonra nem került sor, mert vagy nem számít nagyobb hibának, vagy nem volt létrájuk, vagy a reparálás óta repedt meg.

A fotók láttán tört elő rövidtávú emlékezetem homályából egy elkapott beszélgetésfoszlány. A társasági csevelyben – csak úgy mellékesen – megkérdezte az egyik illető a Kölcseyben dolgozó másikat:

- Aztán van még víz az alagsorban?

- Á nem, most már csak akkor, ha esik az eső.

(A fotókért köszönet Kornélnak.)