Kéretlen alkotmányt nem kérünk!

Postaládás matricával válaszolnak a kormánynak.

A fülkeforradalom a postaládák ellen! Ez a harc bontakozik ki mostanság. A választási kampányok után azt hihettük, hogy a politika visszavonul a levélszekrényünkből, ismét teret engedve a mindenféle kereskedelmi anyagnak, multi-reklámújságnak, szomszéd sarki műkörmös szórólapjának. De nem ez történt. A nemzeti együttműködés kétharmados hatalma előbb az alkotmány ügyében küldött minden nagykorúnak levelet, aztán mostanság az új alaptörvény országos kipostázásáról hallunk, de már állítólag nyomtatják a „szociális konzultáció” kvízkérdéseit tartalmazó levelet is, amit már minden 16 éven felüli állampolgárhoz eljuttatnak. Bele a postaládájába.

Kár tagadni, sok lesz a szemét. Az első „konzultáció” kiküldött leveleinek csak a tizede tért vissza a feladóhoz. Hol végezhette a többi? Cserépkályhában, falusi budiban, a tavaszi szélben?

Újabb levelek és forradalmi alkotmányok millióinak szemétgazdagító rémképe annyira megriasztott két debreceni környezet- és természetvédőt, hogy magyar hazánk környezeti állapotait védendő, két nemzeti gondolatuk támadt. Az egyik szerint a címzett – és esetleg hazafiatlanul érdektelen – lakosságra kellene bízni a felhasználatlan kormányleveleket helyes továbbhasznosítását azzal, hogy minden borítékra eleve rányomtatnák: „Kérem, ha nem olvassa el a küldeményt, a papírt a szelektív hulladékgyűjtőben helyezze el!” A másik javaslatuk eredményeként pedig már megszületett a postaládákra kiragasztható matrica ezzel a felirattal: „Alkotmányt és egyéb reklámanyagot nem kérek!” Ez a megoldás pedig a feladóra hárítanák a kézbesítetlen küldemények újrahasznosításának feladatát.

A matrica már látható némely debreceni postaládákon. A javaslattevők remélik, hogy a debreceni kezdeményezést az egész országban követni fogják a hazánk környezeti állapotai és a jövő nemzedékek sorsa iránt felelősséget érzők.



Fotó: Konyhás István

Repülj Hortobágyról!

Elirányítják cívishonból a szállni vágyókat.

Miközben meg-megújuló és rendre elenyésző erőfeszítéseket tesz Debrecen városának vezetése saját repülőterének (ki)használására, aközben Hortobágy kiépítette a maga airportját.

Erről tájékoztatnak a cívisvárosban elhelyezett némely közlekedési útbaigazító táblák.


Egyértelmű. Félreérthetetlen. Nincs benne se talány, se rébusz. Az ilyen drága tábláknak a tréfálkozás sem feladata, csak a rideg tényközlés.

Ha repülni akarsz, kedves idegen, menj Hortobágyra! Fuss neki, van elegendő sík terep az elrugaszkodáshoz, aztán ha véletlenül megbotlanál gyorsulás közben, akkor megreparálnak a madárkórházban! (Egyáltalán kezelnek ott lóvá tett palimadarakat?)


Fotó: Konyhás István

Báj, báj, Lajos! Báj, báj mink!

A nagy világrocksztárok is megöregednek, pocakot eresztenek, aztán végül pénzért mindenre hajlandók lesznek, többnyire. Miért lennének különbek egy kisország politikusai. És a többiek. (Ez az írásféle abból az alkalomból született, hogy új országos elnöke van a magyar korcsolyásoknak.)

Volt itt világváltó akarat, aminek csak részterméke lett a magyarországi politikai rendszerváltás – általunk.

Kezdtük lázadó tinédzserként, még gimnazisták voltunk, egyik apánk vitt Trabantjával a sportcsarnokba a rock koncertre, konkrétan Lajos édesapja, aki már akkor felvilágosultabb és nyitottabb ember volt, mint amivé mi váltunk mostanra, harminc év multán. A Kádár-kori rock koncertre mentünk a kis Trabantban, ahol tizenhat évesen még pontosan nem tudtuk, hogy miért üvöltünk, de üvöltöttünk, mert szűk volt a világ, ritka a levegő és sűrű a hazugság.

Akkoriban még nem volt divat a pogó, az egyszemélyes – alkalmi közösségbe olvadó – extázis pedig nem okozott kárt másban, mégis sikerült Csaba alföldi papucsát bedobni a zenekarba, az egyiket, nem ő tette, mi sem, akkor sem tudtuk, hogy ki. Félpapucsban azonban nem lehetett elmenni, mert akkor még a hetvenes évek legvégét éltük, zord volt a közeg, csekély a tolerancia. Koncert, őrjöngés, háromszori visszatapsolás után maradtunk a sportcsarnokban, Lajos, Csaba meg én, meg még Kunpista is, és vártuk a színpad leszerelését, hogy megtalálhassuk Csaba félpapucsát. A színpadleszerelés legalján végül megtaláltuk. Akkorra már ott hőzöngtek a bunkó rendezők, megannyi pártállami önkéntes rendőr, frusztrált lélek, hogy takarodjunk. Takarodtunk.

Mert meglett a félpapucs.

Azt hiszem, azon a koncerten, ama elrepült papucs okán kezdődött minden. Felemelkedtünk zeneileg, amíg engedték, aztán azon túl, aztán történt, ami történt, és foghíjas buta emberek ordítottak ránk. Ok nélkül. Ok nélkül! Csak mert Csaba papucsát kerestük, mert anélkül nem mehetett haza az albérletébe, a világba, a holnapba, egyáltalán. És mi vele voltunk.

Valójában semmi nem történt, csak megaláztak bennünket. És emiatt a felnőtt emberek általi megaláztatás miatt napokig kínlódtunk, rosszul feküdtünk és rosszul keltünk, és tudtuk, hogy ez a világ cudar. Konkrétan: rossz. És mást akartunk.

A magyarországi nagy rendszerváltás előtt tíz évvel.

Lajosból politikus lett, Csaba közgazdász, volt már a paksi atomerőmű vezére is, Kunpista már egyetemistaként egyike volt a mái napig legnagyobb hazai diákszövetkezet megalapítóinak, én meg írom ezeket a sorokat.

Ritkán találkozunk, kevés alkalmunk van elmondani, hogy most miért nem szeretjük a másikat.

De végül báj lájf. Mind elmegyünk. Kiterítenek úgyis!

Kósa korcsolyaelnöksége

A híresztelések szerint igazán csúszós terepre készül Debrecen polgármestere.

Fővárosi jégkörökből jött a hír: a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség (MOKSZ) elnöki székébe készül Kósa Lajos országgyűlési képviselő, a Fidesz parlamenti képviselőcsoportjának frakcióvezető-helyettese, az Országgyűlés Önkormányzati és Területfejlesztési Bizottságának tagja, Debrecen város polgármestere, a Fidesz országos alelnöke, a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja és ki tudja mennyi más megtisztelő köztisztség viselője.

A MOKSZ holnap délután tartja szokásos éves közgyűlését, ami most egyben a tisztújításának is alkalma lesz, többek között a szövetség elnökét is megválasztják – a jelenlegi szabályzatuk szerint öt évre. A leköszönő elnök, Bathó Ferenc 1995 óta áll a MOKSZ élén, s legutóbb tavaly októberben foglalkoztak vele a hírek, amikor Matolcsy György miniszter menesztette őt a Nemzetgazdasági Minisztérium helyettes államtitkári posztjáról.

A híresztelések szerint a korcsolyázók elnökségére egyetlen jelölt pályázik: Kósa Lajos. Győzelmi esélyeit növeli a remény, a korcsolyázó sportok meghatározó személyiségeinek ama hite, miszerint Kósa Lajos sok pénzt tud majd szerezni a szövetségnek, hiszen „közel van a tűzhöz”. Ez a remény pedig – a maga általánosságában – nem alaptalan, évtizedek óta, rendszereket átívelően igazolja a késő Kádár-kor ma is érvényes gyakorlata: megéri politikust emelni a különböző sportszövetségek elnöki székeibe. Az már más kérdés, hogy konkrétan Kósa mennyi pénzt (és hogyan, és honnan) tud majd szerezni a korcsolyázó sportoknak.

Ha az előzetes híresztelések igazak a pénteki döntésről, a szövetségi elnök megválasztására jogosult sportvezetők azért is bíznak Kósában, mert polgármesterként sokat tett Debrecenben korcsolya-ügyben. És az sem titok, sőt inkább fennen hangoztatott tény, hogy Kósa Lajos családi elkötelezettsége is a korcsolyás sportok javára válhat. És a gondok is itt kezdődnek.

Nem jogi gondok vannak ugyanis, nem politikaiak vagy gazdaságiak, hanem etikaiak. Ismerős még ez a szó: etika? Ez afféle erkölcsi dolog, morális, tisztességgel kapcsolatos, becsületbeli. Megvan?


Már idén januárban, a Debrecenben megrendezett Országos Műkorcsolya Utánpótlás Vidékbajnokság kapcsán többek nemtetszését váltotta ki, hogy Kósa Lajos fővédnöke volt egy olyan versenynek, amiben gyermekei is érdekeltek, illetve egy korosztályos csoportmegosztás is gyanakvásra késztetett némelyeket (Hazai pálya, Médiákos utóvédharcok - Haza pálya 2.). A történtekkel az országos média is foglalkozott, etikai kérdéseket is hangsúlyozó publicisztikát szentelt az ügynek az Élet és Irodalom (Kűr) és a Magyar Narancs (A magyar arany) is. Az ezekben az írásokban foglalt megállapítások egy részét pedig visszautasította a Kósa-család (Tisztelt Megyesi Gusztáv!, Helyreigazítás): „Kósa Lajosnak semmilyen befolyása nem volt a korcsoportok beosztására, továbbá a verseny eredményére.”

Ha a híresztelés igaz, és pénteken megválasztják Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség elnökének Kósa Lajost, tehetséges lányai pedig folytatják reményteljes műkorcsolyázó pályafutásukat, akkor az őket (edzőiket, egyesületeiket stb.) bármilyen módon érintő hazai és külföldi versenyek kapcsán mindenféle gyanakvások fognak megfogalmazódni – okkal vagy ok nélkül. Ha a híresztelés igaz, és megválasztják Kósa Lajost elnöknek, lányai pedig folytatják pályafutásukat, akkor a velük azonos korcsoportban lévő rivális korcsolyázó lányokat (edzőiket, egyesületeiket stb.) netalán negatív módon érintő hazai és külföldi versenyek kapcsán mindenféle gyanakvások fognak megfogalmazódni – okkal vagy ok nélkül. És majd szakmányban adhatja ki közleményeit a MOKSZ arról, hogy bár Kósa Lajos az elnök, de semmilyen befolyása nem volt, nincs és nem lesz a műkorcsolyás pénzekre, beosztásokra, kiküldetésekre, finanszírozásokra, versenyekre, semmire.

Hiányzik ez Kósa Lajosnak és a családjának?

Egyébként meg nem kell cifrázni ezt az ügyet. Tisztes politikus nem vállal vezető szerepet olyan sportszövetségnél, amelyben családtagjai érdekeltek. Oszt jónapot!

Médiaőrjárat

Egyedül az elhallgatás állíthatná meg a Jobbik gárdaszerű polgárőreit.

Hajdúhadház város lakosságának jelentős része a médiából értesült arról, hogy az ő utcáikon masírozgat a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület néhány tucatnyi tagja. A tizenkét és fél ezres városban ugyanis nem érzékelhető, nem látványos a 4-6-8 fős csoportokban járőrözgető feketeruhások jelenléte. Tehát amikor a hadházi átlagpolgár szeretné megtudni, hogy mi történik a városában, akkor este bekapcsolja a televízióját, odakattint valamelyik (mindegyik) országos csatorna híradójára, ahol 30-90 másodpercben mutatnak neki feketeruhást. Egy-két lap terjedelmesebb riportot is megjelentet, az online újságok meg frissítgetnek, aszerint, ahogy csordogálnak az információk: az utóbbi két napban leginkább a feketeruhások és a rendőrség (pontosabban a belügyminiszter) szkanderéről.

Ha nem lenne a média, nemigen tudnánk semmit sem. Ha nem lenne a média, nagy valószínűséggel itt nem lenne semmi sem.

Tudjuk, attól, hogy egy-egy településen néhány napig vonulgattak az utcákon a feketeruhások, majd odébbálltak, sehol nem javult tartósan a közbiztonság, nem lettek élhetőbbek a helyi közösségek hétköznapjai, nem javult semmi, sőt. Tudja ezt a feketeruhások mögötti párt is. Ennek ellenére sikerként élik meg demonstratív településjárásaikat. Merthogy tényleg sikeresek. Igen kevés anyagi ráfordítással rendre elérik, hogy napokon keresztül ők adják a média vezetőhíreit, róluk legyen szó, őket mutassák a tévék, nyilatkozataikért versengjen a sajtó.

A Jobbik jobban használja a médiát, mint bármelyik másik magyarországi párt. A média pedig partner ebben a ténykedésükben, mert momentán mást nem is tehet. A magyarországi sajtó a pártok mentén tagolt, a közszolgálati média ilyen mértékű politikai irányítása a keményebb pártállami időkre emlékeztet, állítólag hírverseny is van; meg sokkal egyszerűbb a „médiakész” anyagokat felszedni, mint oknyomozni, utánajárni, kisebb-nagyobb helyi vagy országos hatalmakkal konfrontálódni, megnézni a történések mögöttesét.

Jelen pillanatban ezer fontosabb dolga, ügye-baja van az országnak annál, hogy félszáz feketeruhás Hadházon mutogatja magát, állítólag elrettentő célzattal. Ha helyén kezelte volna a feketeruhások hadházi megjelenését a média, akkor hírértéke csak a kisvárosban és környékén lett volna, az országos médiába be sem kerülhetett volna. És ha nem kerül be az országos sajtóba, akkor nem bátorodnak fel a feketeruhások, nem kelt zavart a belügyminiszter erősködő nyilatkozata, nincs egyre nyíltabb verbális konfrontáció, amit aztán rendőrségi fellépések követnek. És így tovább, és így tovább.

Nem a médiát okolom, az ország helyzete egyre durvább, s ebben a helyzetben ez a szerep jut a médiának, mert kevés és megosztott ahhoz, hogy megtalálja és megerősítse saját, hivatása szerinti szerepét. Vannak országok, közeli és távolabbi is, ahol a média pártállástól, politikai szimpátiától függetlenül egységesen tudott fellépni, amikor a sajtó szabadságát, a demokráciát veszélyeztető lépéseket tett (vagy csak akart tenni) a hatalom. Magyarország nem ez az ország. Itt alapvető jogsérelmek megítélésében is óriási nagy a különbözőség, így hát remény sincs arra, hogy a magyar sajtó irányítói egyszerre úgy döntenének: nem adnak hírt a feketeruhások újabb járőrözéseiről.

Tehát folyt. köv.

Újabb településekre is ellátogatnak a feketeruhások, a média odasereglik, a rendőrség ideiglenesen megsokszorozza helyi erőit, a feketeruhások figyelik a média kameráit, a rendőrök figyelik a feketeruhásokat, közben a betörők meg betörnek. Ahogy az Hadházon is történik napjainkban.

(Konyhás István fotói. Korábbi hadházi felvételek itt láthatók.)