A behurcolt és a saját arculatú művészet

Világhódításra törekvő diktatúrák kultúrideológusai rémlenek fel, mindenféle ordas önimádó eszmék, oktrojált művészeti export igyekezete, meg egyéb őrültségek, csupa bűzös kacat a történelem szemétdombjáról. Hányat írunk éppen? És hol vagyunk?

Nem akarnék túlzásokba esni, hosszan lamentálni az alább következő idézeten, de oly súlyos értelmezési problémáim vannak vele, hogy nem tudom egyszerűen átlapozni. Meglehet, persze, hogy a hiba az én készülékemben van.

Az illó idő tanúkövei címmel tudósítás olvasható az önkormányzat egyik honlapján, a deolon, amiben a debreceni költők minapi estjéről számolnak be. (Volt már vele bajom itt.) A cikk írója idézi az eseményen üdvözlőbeszédet mondó kulturális alpolgármestert, Halász János parlamenti és önkormányzati képviselőt, aki nem mellékesen az Országgyűlés kulturális bizottságának alelnöke, 2002-ben pedig öt hónapig volt az Orbán-kormány kulturális minisztériumának politikai államtitkára. Íme a Halásznak tulajdonított gondolat:

Szükség van a higgadt önszemléletre ahhoz, hogy egy város alkotótársadalma – a behurcolt művészettel szembeállítva – hitelesen tehesse érvényessé a saját arculatát, s a következő lépésben, legyen képes azt divatba hozni, más fertályon is. 

Van néhány kérdésem.

„Egy város alkotótársadalma” – jelesül Debrecené – értelmezhető-e ténylegesen létező, valós közösségként, ami „saját arculattal” rendelkezik, s együtt mozdulva tesz ezt-azt önszántából vagy ösztökéltetve? Egyáltalán ki-mi az az alkotótársadalom, valaminek az alkotótársadalma?

És mi a „behurcolt művészet”? Mi tartozik ide? Minden, ami nem a városban fogant, ami nem helybentermő művészet? Kik hurcolják be, honnét? A 21. század elején nem a kulturális értékek szabad áramlásának kellene örvendenünk?  A mondat kontextusából úgy tűnik, hogy a „behurcolt művészet” valami negatív dolog, míg vele szemben a helybentermő az pozitív. Akkor a kulturális alpolgármester eszméi szerint le kell szedni a falról Modemben látható festményeket, és helyi piktorok munkáit kell helyükbe aggatni, a Csokonai Színház pedig csak debreceni drámaírók darabjait játszhatja, a városi filharmonikusok meg egyedül cívis zeneműveket?

És az alpolgármester szerint a helyi alkotók hogyan tehetik hitelesen érvényessé saját arculatukat? Most nem hitelesen érvényesek? Akkor hiteltelenül érvényesek vagy hitelesen érvénytelenek? Netalán hiteltelenül érvénytelenek?

És ha a politikusi kívánalmaknak megfelelően sikerül kipofoznia saját arculatát a város alkotótársadalmának, miként hozza azt divatba? Ráadásul a városon kívül, „más fertályon is”? A „behurcolt művészettel” szemben hogyan kell megteremteni, divatossá tenni a kihurcolandó művészetet? Nem importálunk, csak exportálnánk? Divatcikkeket?

És valaki(k) számára van értelme ezeknek az egymás mögé pakolt, kortól és világtól elrugaszkodott alpolgármesteri szavaknak? Attól tartok, igen. Ne feledjük, ebben a városban egyesek üveghegyet álmodtak a Nagytemplom elé, az elsőszámú városvezető szerint pedig Debrecen olyan, mint egy világítótorony, ami az egész országnak mutat utat.   

Az üdvözlőbeszéd idézett mondata után fel kell tennünk a kérdést: komolyan vehető-e Halász János kulturális alpolgármester. Vagy talán máshogy kell kérdeznünk. Megengedhetjük-e magunknak, hogy ne vegyük őt komolyan? Rémisztően komolyan.