#558

Bukfenc könyvhét, hátraszaltó

 

Avagy hogyan lehet aprón széjjelzilálni, nevetségessé tenni, eliminálni azt, ami nem az volt, nem annak kéne lennie.

 

Ünnep ez. Volt. Mondom.

Két évtizede még leadta a saját listáját az ember a kedvenc könyvesboltjában, hogy miket szeretne megvenni a könyvheti premierből, aztán ment, nagy büszkeséggel és némi lelkiismereti problémákkal távozott a raktárból. A szatyrokat nem kellett kipakolni a pénztárnál, pusztán egy cetlit kellett átadni a kasszánál, amire még a raktárban ráírta a végösszeget a főnök. Valójában nagyon összekacsintottunk. A pénztárgépet kezelő hölgy bólintott, beütötte, fizettem – természetesen teljes áron, hogyan máshogy. Aztán az első presszóban leparkoltam egy sörre, kiforgattam a szatyrokat, beleszagoltam és beleolvastam minden egyes kötetbe, elterveztem a sorrendet, hogy milyen egymásutániságban fogom elolvasni őket, és egy újabb és újabb sörrel tompítottam azt a lelkiismereti gondot, hogy én valójában pult alól vásároltam. Könyvet. Mint az elvtársak banánt a pártházi büfében.

Nyilván hihetetlen a történet ebben a világban, ahol attól fogamzik a sikerélmény, hogy ki mindenkit lehet legyűrni, megelőzni, lenyúlni, kiszorítani, megalázni, kinevetni.

Azokról az – egyébként más tekintetben vissza nem sírt – időkről szólok, amikor a pártállami városvezető az egész pártállam minden súlyát maga mögött tudva sem gondolta, hogy neki kell megnyitnia a könyvhetet. Amikor egyetemistaként alkalmi könyvárus volt egy tépett sátor alatt Csengey Dénes Debrecenben, és hosszan agitálta a gimnázistát, hogy miért kell megvenni Ancsel Éva legújabb elmélkedéskönyvét. Megvettem. Amikor már volt szamizdat Budapestről, drágán, egy stencilezett oldal per egy forint árban (a kenyér kilónkénti ára még tíz forint alatt volt), és a sokszorosítás üldözött és manufakturális módja miatt olykor oly gyenge volt a nyomtatási produkció, hogy sorokat, fél oldalakat nem lehetett elolvasni. De kikövetkeztettük, belegondoltunk.

Amikor a rendszer volt olyan erős, hogy a kurzusba nem teljesen illő könyvek hivatalos kiadását is engedélyezze, amikor volt olyan gyenge, hogy nem tehetett mást, engedélyezte.

Végignéztem, hogy ki mindenki lesz megközelíthető a ma nyíló debreceni könyvhéten. És repes a szív Oravecz Imrének, Esterházy Péternek, örvend Szilágyi Ákos és Háy János és Térey János neve láttán. Az ember ingujjával fényesíti a kötetét, mielőtt dedikálásra letenné Aczél Géza elé. Ünnepnap! Aztán fut a szem a dedikálók önkormányzatilag hivatalos listájánés felakad. A város hivatásos kulturnyikjai az előbb említettek mellett olyanokat is bevesznek az általuk kiadott programba, akikről köztudott a faluban, hogy olvasni is alig tudnak, nemhogy írni. Isten az égben! A magyar nyelv érdekében reménykedjünk, hogy a könyvhéten dedikáló, a Vörös polip 2. című opusz aktora oldalanként csak fele annyi helyesírási hibát vét, mint a Vörös polip 1-ben tette. Érettségin így is egyes lenne. Hajrá, Debrecen! Hajrá, officiális könyvhét!

(A könyvolvasás magánügy, diszkrét és közvetlenül személyes, mint tudjuk. Én igazából nem is szóltam, csak gyakorlatilag.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://basahalom.blog.hu/api/trackback/id/tr52243701

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gébb 2004.09.28. 17:53:18

Az a Dalmi nevű is dedikál. Brrrr.

kutyaüt 2004.09.28. 17:53:18

már megint egy paraszt, egy urbánus, egy debreceni
süti beállítások módosítása