Da Vinci-álság 

Emlékszik valaki olyan (ön)ábrázolásra, amin Leonardo mosolyog? Nem? Talán nincs is ilyen? Majd lesz, hamarosan, Debrecenben rajzolják, hamarosan. 

Egy nappal a debreceni kiállítás, AZ IGAZI DA VINCI megnyitása előtt, nem utána, le kell írni, hogy miért lesz sikertelen ez a nagyhangú produkció, aztán végül mégis sikeres. Nem utána, nem közben, előtte. Először is ez nem kiállítás, nem tárlat, nem Leonardo, se keresztmetszete, hanem egy vándorcirkusz. Az a vásári mutatványos szakállas nő, aki percekkel a piactéri fellépés előtt enyvezi fel állára egy volt ló levágott farkát. Rossz ezt olvasni? De milyen rossz leírni!A beígértekkel ellentétben nem nagyon lesz itt olyan eredeti alkotás, ami Leonardo kezének nyomát őrzi. Ellenben lesz sok másolat, álca, makett – ügyesebb debreceni szakmunkástanuló megcsinálta volna, de leginkább a fénymásoló gépeket dicséri a cucc.

A vándorcirkusz remélt eladhatóságának letéteményese egy Dan Brown nevű illető, az ő könyve meg az abból készült elfuserált film által keltett felületes érdeklődésbe vetett üzleti remény. De mennyiért is? Debrecenben a teljes árú jegy hét végén 3200 forint, hétköznap 2900. Bár korábban maga a polgármester harangozta be, hogy a legmagasabb jegyár nem lesz több 10 eurónak megfelelő forintnál, bár az eredeti firenzei kiállítást maximum 9,50 euróért lehetett megtekinteni, a tokióit meg még kevesebbért. Úgy tűnik, a debreceni szervezők a sok másolatért többet néznek ki a helyi lakosságból, mert mi nyilvánvalóan jobban élünk, többet áldozhatunk a kultúrára, mint a csóró digók és a leatombombázott japcsik. Hm. Akkor most itt tömegesen mérget lehet venni rá, hogy az átlag debreceniek, de az átlagon felüliek is, ennyi pénzért inkább megisznak tizenöt sört az utca másik oldalán lévő kocsmapresszóban, minthogy kifizessék a makettekért. A helyi néplélek vélt ismeretében nagy bizonyossággal állítom, hogy fele jegyárért háromszor annyian mennének be a Modembe.

No sebaj, ha a helyiek nem járulnak Leonardo debreceni műoltárához, majd jönnek külföldről özönnel. Mert ezt harangozták be jó előre a szervezők. Úgy legyen! Csak az a gond, hogy a környező országokban – ahonnét a szervezők várják a publikum tömegeit – semmit nem tudnak a debreceni világszenzációról. A hír még a határokon túli magyar kisebbségi sajtót sem érintette meg, nemhogy az ukránt, a románt vagy a szlovákot. Az igazi da Vinci című debreceni kiállítás honlapja külföldi nyelven nem olvasható, már kinézetre is oly elavultan tré, magyarul is alig van rajta valami, azt például nem lehet megtudni belőle, hogy a borsos jegyárért mit tekinthet meg a közönség a Modem falai között, talán épp azért, hogy előre ne tudja, miért fizet majd annyit, aki fizet.

A vándorcirkuszjelleget erősíti a Debrecen legkádáribb hagyományához, az egykoron népagyelbutító igyekezettel párthatározatra megteremtett virágkarneválhoz való kötése a Leonardo-látványosságnak. Ugyan, kérem! Ha feltámadna a nagy reneszánsz géniusz, furkósbottal járna a virágkocsik giccsözöne között, de még a mazsorett-lányokat sem kímélné, s nem azért, mert meleg volt, mint arra nagy intelligenciával szíves utalást tett a város elsőszámú vezetője az önkormányzat közgyűlésén. Európa! Hol? Messzire! Az augusztus huszadikai virágkarnevál népe legfeljebb megcsodálja a Modemnek farral állított nagy műanyag lovat, legfeljebb vásárol annak kicsinyített műanyag változatából, amit jószívvel készíthet a fröccsöntő szakiparos Szoták úr, aki szoborpark állításának hazug ígéretével vette meg fillérekért a Nagyerdő szélének egyik régi házát az önkormányzattól, a köztől, majd hagyta pusztulni, rombolta le, épített helyébe vendéglátóipari egységet maga és a városvezetés kulturáltságának maradandó bizonyságaként.

A Szoták-féle műanyag lovak maradékát aztán oda lehet ajándékozni a tízezredik, százezredik, két(sok)százezredik látogatónak, mert lesznek ilyenek is, ünnepélyesen, bizonyítandó a sikert. Mert siker az lesz! Ismert a debreceni recept. Ha kevés jegy kelt el pénzért egy-egy kitüntetett sportrendezvényre vagy netalán a Főnix Csarnokban rendezett Kobajasi Kenicsiró dirigálta koncertre – amit mellesleg a karmester a próbák közben le akart mondani, oly borzalmas az akusztikája a sportőrjöngésre tervezett hodálynak –, szóval ha kevés az érdeklődő, akkor jön az utasítás az önkormányzati cégek és iskolák vezetőinek, amiben az igazgatóknak tételesen meghatározzák, hogy hány fő közönséget kell kiállítaniuk. S mivel nagy az alkalmazotti félsz, megvan a teltház mindig.