„Még sokat kell menni. Kifelé.”

Demonstráció lesz ma este a sajtószabadságért a Kossuth téren. A fővárosin. A debreceni Kossuth téren nem lesz, mert itt nincs rá igény.

Ebből az alkalomból idézem ide Kósa Lajos 2005. januári vezércikkét. Kósa már akkor is igen tapasztalt politikus volt, tizenöt éve országgyűlési képviselő, hetedik éve Debrecen város polgármestere. Az alábbi mű a városáról elnevezett ingyenes, mindenpostaládás önkormányzati hetikiadvány első oldalán jelent meg. Kósa Lajos politikus egyébként nem halmozza el cikkeivel a városi médiáját. Ritkán ír cikket, de akkor olyat, hogy napokig el lehet gondolkodni az értelmén.

Erdő

Az ember türelmetlen. Csak gyorsabban, csak könnyebben, erőfeszítés nélkül. A videokamerától a fájdalomcsillapítóig, mindegy, miről van szó. Csak ma, csak most, csak neked! A tárgyak is rövidebb életűek lettek körülöttünk. Valamikor egy cipő kitartott négy évig, nagyapa télikabátja megért húsz telet. De még a kenyér is jó volt úgy egy hétig, s ma már harmadnap se bírja. És ebben az időrövidülésben végképpen kiestünk a történelemből, de még a saját magunk által megélt közelmúltból is. Nem a néhai egységes magyar nemzet van messze, meg az Árpádok, de a színvárós Zsiguli és az útlevélhez szükséges szakszervezeti jellemzés is. Mintha sose lett volna. Mindent elfelejtettünk.

Emlékszünk még rá, milyenek voltunk? Wartburg de lux (!), jugoszláv álomutazás!  Hol van az már…

Alig tizenöt éve, hogy vége. Egy tizenöt évest még gyereknek mondunk, és nem értjük, miért akarja az egész világot. Pedig mi is pont ilyenek vagyunk. Mindent akarunk, amit az előttünk járók száz éve építenek. Hol vannak a nyugati bérek? A jólét, a biztonság? A határokon túl? Az erdőn túl? Miért nem itt? Nehogy megfeledkezzünk róla, de már kifelé megyünk. Csak eltart még egy ideig. Együtt megyünk.

Azokkal is, akik eddig befelé vezettek. Most például megint ők mennek az élen. De még sokat kell menni. Kifelé. Mert az erdőbe befelé pont addig tart az út, mint kifelé.

Jó utat hozzá, Debrecen.