Online szamizdat

Ha a hatalom rátelepszik a médiára, s pusztán saját mértéktelen propagandájának eszközét látja benne, akkor előbb-utóbb új utakat keres magának az elégedetlenség. Nem eredeti e felismerés, az urak mégsem akarnak tudomást venni róla.

Most nem merülnék bele ismét és sokadszorra az önkormányzati sajtó elégtelenségének és szolgalelkűségének taglalásába. Nincs már ebben újdonság, változás se várható. Tündökölnek, tetszelegnek, a népet meg egyre kevésbé érdekli produkciójuk.

A helyi önkormányzati nyilvánosság szelektív látómezejében csak a jó hírek mutatkoznak, meg a – szerintük – jó emberek. Esetleg lehet még földön kúszva pitizni náluk, kérve könyörögni, hogy más is nyilvánossághoz juthasson, csak egy címes hír erejéig, csak néhány másodpercre, nem-e lehetne-e…

Ebből van elege egyre többeknek, nem várakoznak naphosszat a küszöb előtt, nem finomítják közölhető langyosságúra mondandójukat, nem alázkodnak, hanem megteremtik saját nyilvánosságukat. Ma már nem stencilgéppel, nem szitázással, hanem a neten, merthogy – többek között – erre való.

Bő egy hónapja a Csokonai sírkert áldatlan állapotai késztettek egy várospolgárt arra, hogy a világhálón ossza meg tapasztalatait másokkal, sarkallja a köldöknéző és flegma hivatalosságokat – már vannak részsikerei.

Legújabban pedig a Dobozi lakótelep kivágásra ítélt fái miatt aggódók készítettek egy saját honlapot.

Egyik mögött sincs pártpolitika, se ideológiai fujtató, mindkettő teljesen civil. Lebecsült, lerázott civil.

S lesznek többen is, születnek újabb és újabb honlapok, ha elzárják tőlük az ő pénzükön fenntartott önkormányzati médiát, akkor teremtenek másik nyilvánosságot. Sajátot, hiteleset, róluk szólót.

Így szokott kezdődni…