Városkép
Mert vagyok olyan marha, hogy eltettem a választási prospektusokat, tavasziakat és őszieket is. És vagyok még marhább, hogy elő is veszem mindegyiket. Aztán nem köszönnek vissza.
Fiatalok csillogó szemmel, családok boldogan sétálva, politikusok szintén boldogan és magabiztosan, utak mosottan és boldogan esmeg, házak épülten vagy épp épülésükben mindjártkészen, műkövek vigyorogva, villamos éneklőben, már nem aluszik, a miénk sosem, ég napsütötten, nap égsütötten, sok MODEM, a bicikliseknek meg továbbra is törjön ki a küllőjük, mert ismét Sásdi András a király, Turi Gábor megint vegyen jegyet mindenre, mert már nem kulturális alpolgármester, a villamosra is, ha utazik, ha nem, akkor is, Halász D. meg kapja be, Magyar Bálint meg jobban kapja be. A tiédet.
Így elevenednek meg a választási prospektusok, így türemkedik a való élet abban a kocsmában, ahol a teremfoci után még kidühöngik a maradékot a lazulni vágyó középiskolai férfitanárok, ahol 170 magyar forint egy korsó Borsodi, és a kommersz tömény sem drága. A szövegük – ez a szöveg – cseppet sem maradandó, néhány év múlva szinte már minden szó magyarázó lábjegyzetért kiáltana. El is vész a nagy fenekedett semmiben. Van, aki rendel még egy italt, keményebbet gyorsan, mert sietni kell, otthon már hegyezi az asszony a sodrófát. Van, aki csak visszatámolyog az összetolt asztalokhoz, szemeiben határozott karaktert nyertek a vérerek, szája szélén még maradt valami sárgás folyás. Batyuznak.
Érdekesebb a szomszéd asztal, az összes szomszéd asztal. Kitérgyelt a mackónadrág, görnyedtebb a hát, kuppadtabb a mellkas, mutató és középső ujj között a bőrbe ívódott nikotin sárgállik, meg hólyagos duzzanatok, mert sokszor végigégett a cigaretta, csak már a fájdalomérzet is cserbenhagyta őket, a mutatót és a középsőt. Figyelés irányul a távozó panaszos középiskolai tanárokra, a hányósokra különösen, hehe, csak kijött a visszanyelt ugatás. Répa volt benne?
Egyszer csak végig kellene nézni azokat az ezreket, akik esténként leballagnak a tízemeletesek aljába vagy az utca végére szerte a városban. Merednek a feles pohár aljának foncsorába, vagy számolgatják a buborékokat a fröccsben. Már a vénecske pincérnő is tetszik nekik, úgy lárpúrlár, csak a rendszer nem, ellenben veszélytelenül halkak, szinte némák. A kocsma tévéje villódzik, a helyi híradó mutatja a naponta tüntető helyi húszakat, trikolorok és árpádsávosak lobognak a képernyőn. Egy véknyabb hang megszólal: Viktor felnyomta őket az uniónál, lehetne ott kék zászló is, az a sok sárga csillagos. Azonnal jön a válasz: baszd meg, nem látod, hogy hátrafelé mennek. És csend, isznak. Nem kér választ a didaxis.
Hiányzik Tar Sanyi, nincs, aki megírja azokat az embereket, akik soha nem férnek rá a szélesmosolyú belvárosi kampánykiadványokra, akik letagadottjai a látványcivitasnak. Akik úgy élnek itt, hogy már csak laknak. De szigorúan csak addig, míg ki tudják fizetni a távhőt.
