Le lehetne vonni néhány messzemenő következtetést, ha van hozzá bátorsága az illetékeseknek. Ha nincs, akkor marad az öntelten dölyfös lekicsinylése és alantas rágalmazása mindazoknak, akik bűnös módon eltérő véleményüknek mernek hangot adni. Elvégre kultúráról van szó. Vagy nem?
A lényeg előtt néhány apróság.
Ki kell jelentenünk, hogy a japánok közt is vannak hülyék. Az MTV botrányos háttérzajú tegnapi Híradójában a kiállításról szóló tudósítás a következő örömteli hírrel szolgált: „Nemcsak itthonról, hanem Angliából, Spanyolországból, Japánból és Németországból is jöttek látogatók.” Mivel a Debrecenben látható kiállítás bővebb változata nemrégiben még Tokióban várta az érdeklődőket, fel kell tennünk a kérdést: normálisnak tekinthető-e az a japán, aki nem otthon nézte meg a kiállítást, hanem átutazta érte a fél világot. Nyilván nem normális. Vagy másról van szó. Talán arról, hogy ez a tudósító is, mint szinte mindegyik debreceni társa, belealélt a szervezők túlzásaiba.
Egyes – nyilvánvalóan rosszindulatú – emberek szerint a kiállítás szervezői megtanultak számolni. Egyrészt mostanság már nem mondogatják azt, amit korábban, hogy anyagilag nyereséges lehet a produkció. Másrészt kiszámolták: nagyon kell igyekezni azért, hogy a zárásra meglegyen a beígért 100 ezer feletti nézőszám. A nyárnak már vége, turista nem nagyon jön ide, a kiállításra kíváncsi debreceniek többsége valószínűleg már betért a Modembe, s ha összeadják az önkormányzati iskolák tanulóinak és az önkormányzati cégek dolgozóinak létszámát az eddigi látogatószámmal, akkor sem közelítik meg a 100 ezret. Ezért aztán belekezdtek a megye többi települése iskolásainak beutaztatását megszervezni. Ha ez is a megfontolás, bár a sztahanovizmust és az egykori pártkongresszusi munkaversenyeket idézi, mégis nemes cselekedetre sikeredhet.
És akkor jöjjön a lényeg.
Da Vinci kontra Leonardo címmel cikket jelentetett meg a hvg Prékopa Ágnes tollából. Így kezdődik az írás: „A MODEM-ben különlegességszámba menő, rendkívül érdekes kiállítás látható - de egészen más, mint amire a kommunikáció alapján számíthatunk. E tárlat tanulságai is sürgetik a szakmai vitát arról, mely szempontoknak kellene dominálniuk egy-egy hazai kiállítás marketingjében és PR-jában. Elég sok jelentős projekt jött létre az utóbbi években ahhoz, hogy ezeket mind bel-, mind pedig külföldi összehasonlításban értékelni lehessen.”
Most egy hosszabb idézet következik az eddig legtöbb vitát kiváltó részletekről: „A tárlat Magyarországon új arculatot és önálló honlapot is kapott. Nem szerencsés egy kiállítás arculatát olyan elemekből kialakítani, amelyek nem láthatók a tárlaton, de az elvet felülírta a koncepció: a Leonardótól származó képi toposzok is a tömegek megnyerését szolgálják. Nagy kár, hiszen a kiállítás látványos és különleges anyagának bármelyik motívumát felhasználva kiváló arculatot lehetett volna tervezni -- ha már mindenáron különbözni kellett az eredetitől. Tartalmilag a honlap (lapzártánkig) értékelhetetlen volt, a bemutatott anyagról ugyanis nem tájékoztat; csupán rövid bevezető és látogatói információk szerepelnek rajta, valamint néhány reprodukció és kiállítási fotó -- szöveges meghatározás nélkül. Csak magyarul olvashatók a hazai tárlat sajtóhírei, valamint néhány szenzációgyanús napilapcikk, például hogy egy japán tudós rekonstruálta Leonardo és a Mona Lisa hangját. A honlap azért is lenne fontos, mert éppen a Da Vinci-őrült célközönség tájékozódik elsősorban az internetről. Ha nincs saját tartalom -- vagy még nem készült el a fordítás --, szükség lenne ismeretterjesztő linkekre, legalább a hazai fejlesztésű Web Gallery of Artra vagy Leonardo magyarra fordított írásaira, amelyeket a Neumann-ház szolgáltat. A külföldi linkek közül hiányzik az universalleonardo.org vagy a Sforza-emlékmű amerikai rekonstrukcióinak honlapja.
Cseppet sem kisebbíti a debreceni kiállítás számára Itáliában készített kolosszus értékét, ha a szervezők tudatják: Amerikában egy alapítvány támogatásával -- szakmai bizottság felügyeletével -- megmintázták a lovat, kiöntötték bronzból és 1999-ben felállították Milánóban. Párdarabja a Michigan állambeli Grand Rapidsban, kisebb méretű változata pedig a művész szülővárosában, Vinciben tekinthető meg. A Műértő kérdésére az olasz kurátorok úgy nyilatkoztak, hogy a most készített lófigura jóval hívebben követi Leonardo eredeti rajzait, mint az amerikai -- ettől még a tájékoztatásért felelős szakembereknek meg kell említeniük a korábbi rekonstrukciós kísérletet is. Ráadásul a kiállítás további érdemeként lehetett volna kommunikálni: a debreceni ló hitelesebb, mint a márványtalapzaton álló bronzkolosszus a milánói lóversenypályánál.
A MODEM nem élt a kínálkozó lehetőséggel, hogy a kiállításhoz kapcsolódó kortárs projektet szervezzen magyar művészek szerkezeteinek és pszeudogépezeteinek bemutatásával. Ezt a témát egyáltalán nem merítette ki a Kempelen-projekt, ahol egyébként egészen más szempontok szerint válogattak a kurátorok. Ha Debrecenben a hirtelen jött vendégkiállítás munkái miatt nem maradt idő kortárs koncepció kidolgozására és az alkotások összegyűjtésére, lehetett volna pályázatot is hirdetni új művek létrehozására, ezáltal is erősítve a MODEM pozícióját a hazai művészetben.
A nagyobbrészt téves kommunikációban van pozitív momentum is: kiderül, Debrecen mennyire a sajátjának érzi a projektet. Talán nem volt még Magyarországon olyan kiállítás, amely ennyire kiemelt szerepet kapott volna egy város életében. Éppen csak a világszenzáció mindenáron való hirdetése helyett kellett volna az anyagáról szóló legfontosabb és legérdekesebb információkat közölni.”
Érdemes elolvasni az egész cikket, hátha a szépen megfogalmazott finom szót végre komolyan fontolóra veszi valaki azok közül, akiket leginkább illet.
