„A polgármester márpedig olyan, hogy az nem lop. Nem hazudik, nem csal. Sem helyből, sem nekifutásból!” – ennek a kijelentésének a súlyát azonnal megértette mindenki, mert a hangadónak két szabadrúgása sem jött össze a mérkőzésen. Sem helyből, sem nekifutásból, pedig ő városházi ember, politikusféle, nemrégiben könyörögte be magát a csapatba.

 A kispályás meccs utáni sörözés régen bevett szokás, politikamentes megkönnyebbülése volt korábban, eddig a férfiembernek, ahol a sporton kívül maximum a nők kerültek szóba, például a legközelebbi, a pincérhölgy.

„A polgármesterről azt mondják, hogy minden egyes önkormányzati beruházás után kap tíz százalékot saját zsebbe, és ezért van annyi piramidépítés a városban, mert kell neki a zseton. De ez nem igaz! Hiába nevezik a városban miszter tíz százaléknak, nem igaz” – és amikor ezt mondja zajos emberünk, akkor jobb kezének mutatóujját kossuthi magaslatokba emeli, amiből a pincérnő azt gondolja, hogy ismét rendelés következik, azonnal ott terem, és a hangoskodó tényleg kér magának egy újabb pálinkát, a többiek meg épp csak belekóstoltak az imént megkapott sörükbe, és belefeledkeznek a pincérnő dekoltázsába. Mert a futball olyan, ha kispályás is, hogy végeztével férfigerjedelmek támadnak, a kocsmaasztal mellett lassan lehervadó nekibuzdulások. De most már itt van a politika is, a lankadatlanul ágaskodó.

„Mert azt mondja valaki, ismétlem: valaki, mindegy, ki, hogy te csak akkor kapod meg az építési engedélyt, ha a polgármesternek fizetsz ennyit meg ennyit. És tartja a markát, és kápét kell neki adni. De tudjuk-e, hogy az az ember tényleg a polgármester a küldöttje, vagy nem tudjuk? Hát nem tudjuk.”

A pohár megbillen, csak néhány csepp ital csurran a műmárvány asztalra, egy lendületes alsókar mozdulattal letörölhető. Volt, nincs. Ki látta? Aztán ismét felemelt ujj, újabb pálinka érkezik.

„Hinnétek, hogy bárki kérhet tíz százalékot a polgármester nevében, és senki nem kérdez rá a hivatalban vagy a polginál, hogy tényleg ő kapja-e meg, vagyis a polgi? Hát senki nem mer rákérdezni. Mert ilyet nem lehet firtatni! Érted? Érted! Hát ki mondaná meg, hogy az a lóvé tényleg a polgármester zsebébe megy? Vagy azt, hogy nem oda?”

A kis presszó összetolt műmárvány körasztalkáinak végéről már elszivárognak az ajtóközeli szerencsésebbek. Csak annyit mondanak nagy gyorsasággal, hogy „az asszony”, s a maradók együttérzéssel biccentenek, ennyi, tudjuk, szevasz, baktass haza.

„És meglehet, hogy hazudnak. Merthogy nem is a polgármesternek kérik a tíz százalékot, hanem maguknak, csak maguknak. Vagy a tíz százalékból pusztán nyolc a polgármesteré. Hoppá! Ez már nagy átverés, ugye. De ki mer rákérdezni? Senki! És az egész a polgin szárad, mind a tíz százalék. Mondjuk, saját zsebre eddig egy fickó próbálkozott az utóbbi tíz évben, egy amatőr, de amikor lebukott, nem volt maradása a városban, höhö.”

Újabb kör, újabb belerévedés a dekoltázsba. Azt mindenki tudja, hogy a helyi politika hogyan mutat pőrén, de ezeket a dudákat közülük még senki nem látta a melltartóból kiszabadítva. Figyelni kell!

„Na, akkor meg mi van, ha mind a tíz százalék a polgármesteré? Mert nem megérdemli? De igen! Mert volt itt ekkora nagy szökőkút korábban? Hát nem! Mert ez a mi kutunk úgy szökik, mint a fél karom, olyan sugárban, erő van benne, fel az égbe, és ez bátorítást ad a lakosságnak” – folytatódik a nagy monológ.

A fogyatkozó asztaltársaságban lassacskán csak azok maradnak, akik mindenre bólogatnak. Már akkor is bólogatnak, amikor nincs mire, csak úgy, a lendületből kifolyólag, meg egzisztenciálisan, mert a focicsapat minden tagja önkormányzati alkalmazott, hivatalnok, tanárember, efféle, és kell az állás, bólogatnak, és még az alkohol is húzza a fejüket, mert józanul nehéz itt az élet.

„Hogy ki ugatna? Hát senki. Az ellenzék vezérének a kukoricaföldjét bevontuk belterületbe, aztán most harmincszoros áron adja el négyzetméterét. Az alvezérük meg biztosítási ügynök, a cégével kötöttünk szerződést minden intézményünkre, övé lett a jutalék. A kiskakasok száját meg be lehetett fogni egy-egy ingyen mobiltelefonnal. Ez az ellenzék? Menjenek az anyjukba!”

A lendületes érvelésnek áldozatul esik néhány asztalról lepördülő pohár. Jön a pincérnő, sepreget, lehajol, fokozódik a dekoltázs, bamba férfiszemek áldoznak a gravitáció oltárán.  

„A sajtó? Na hülyéskedsz? Van mindenpostaládás újságunk, tévénk, rádiónk. Aki pattog, azt kirúgjuk, a nevelhetőket meg megvesszük gagyiért. Kap kétezret egy cikkért általában, ugye. Tőlünk meg kap plusz húszezret a hurkatöltő fesztivál beszámolójáért. Hát mind beájul, aztán még hurkát is visz haza. Az országos médiáknak meg nincs pénzük arra, hogy kinyomozzák, miből van a polgi háromszáz négyzetméteres háza. Hogy nem a keresetéből? Hát nem. Örökölte. Vagy kapta hozományba a csúnyácska feleségével együtt. És van, aki utána jár, hogy igazából mit örökölt, hogy mennyi jövedelem után adózott a bőkezű apósa? Hát nincs.”

Elhal a lélegzet, de csak arra a röpke időre, amíg a pincérnő az asztalokon áthajolva kiüríti a hamutartókat.

„Tudjátok, mit? Kapja be mindenki, aki nem kapja be. Mert ha amazok jönnének, nem ez lenne? De ez, de még hogy!”

És a férfifejek lecsuklanak. Mind megannyi bólintás. Kifillérezik a fogyasztásukat, egyszer utoljára még belepillantanak a dekoltázsba. Fáradt álluk a mellüket veri, mint végső igenlés. Hajrá, Magyarország! Igen, igen! Hajrá, Miszter Tíz Százalék!

Holnapra kijózanodnak, és erről nem beszélnek egyetlen szót sem. Legfeljebb a keblekről, és akkor összekacsintanak.