Amikor egyes szocialisták a jobboldali sajtót hívják segítségül párttársaik ellenében.

A konkrét eset taglalása előtt kezdjük néhány általánosabb megállapítással a magyar médiát illetően. Még mostanság is, még nevesebb médiaszakemberek is gyakorta esnek abba a hibába, hogy amikor a hazai sajtót felosztják jobb- és baloldali vagy balliberális orgánumokra, akkor csak az országos produkciókat veszik számba. Az összkép azonban ennél sokkal árnyaltabb és a maga módján gazdagabb. A helyi, települési sajtó, mely túlnyomórészt önkormányzati tulajdonban van, szintén tagolható politikai kötődése alapján: mint tudjuk, gyakorlatilag szinte mindegyik az adott település közgyűlésének többségét adó párt szócsöveként ténykedik, annak propagandaeszközévé silányulva elsősorban nem tájékoztatja, hanem manipulálja olvasóit (nézőit, hallgatóit), azt a közönséget, amelyik pénzén működik.

Ebből a helyzetből adódik az a furcsaság, hogy a helyi média legkevésbé sem a helyi hatalom ellenőrzésével foglalatoskodik, bár igazi demokráciákban ez az egyik legfontosabb hivatása, a társadalommal szembeni kötelessége a sajtónak, szóval nem ezt teszi, hanem a helyi ellenzék – nyilvánvalóan a kisebbségben lévők – kíméletlen kritikusa, miközben az oppozíciónak nem ad valós megszólalási lehetőséget.

Amikor a magyar társadalom mentális higiénéjét vizsgáljuk, s szellemi nagykorúsodását hiányoljuk a rendszerváltás után húsz esztendővel is, meg kell állapítanunk, hogy a jelenlegi helyzet kialakításában (vagy a korábbi tartósításában) nagy szerepe van a helyi média egyoldalúságának, az igazi nyilvánosság hiányának. Az önkormányzati kézben lévő, tehát közpénzen működő, pártpropaganda célokat szolgáló, polgármesterek személyi kultuszát építő helyi sajtó a rendszerváltozás előtti pártállam utolsó maradéka. És virul – legyen szó akár baloldali, akár jobboldali, bármelyik politikai alakulathoz kötődő települési irányításról.

Most jöjjön az eset! A Magyar Szocialista Párt hajdú-bihari szervezetében régóta belső harcok dúlnak, hosszú évek nem voltak elegendőek arra, hogy az egymásnak feszülő felek kompromisszumra jussanak, békét kössenek. A permanens küzdelem mindig akkor vált élesebbé, amikor az éppen soros tisztújítás következett, amikor pozíciókért kezdtek szkanderozni. Ezek a zajos csörték előbb-utóbb vagy nyilvánosságra kerültek, vagy nem, de ha lehetett is róluk hallani, akkor sem érintették meg az embereket, még a mezei párttagságot se nagyon. A kiszivárgó információk nem arról szóltak, hogy az egymást legyűrni igyekvők között markáns elvi különbségek lettek volna például a modern baloldaliság, az MSZP szerepvállalásai vagy regionális teendőik terén, hanem pusztán azt lehetett hallani, hogy a szociknál megint balhé van a posztok és a sarzsik körül. Ez meg a fenét sem érdekli, oldják meg, ő bajuk.

Az MSZP-vel, annak vezetőivel kapcsolatban volt egy közkeletű képzet az utóbbi két évtizedben. Ha éppen kifelé nincs kivel harcolniuk, akkor ki-ki azonnal megtalálja ellenfeleit a párton belül, ellenben külső fenyegetettség esetén szigorúan összezárnak, egységesen és hatékonyan politizálnak. Mindez már a múlté – ha így volt egyáltalán. A szocialisták ilyen nehéz helyzetben még nem voltak, mint most, minden erejükre szükségük lenne, hogy kikapaszkodjanak abból a veremből, amit maguknak ástak, s arra kellene koncentrálniuk, hogy miként tudnak még némi alternatívát mutatni a magyar választópolgároknak. Hajdú-bihari vezetőik azonban azzal vannak elfoglalva, hogy melyiküknek milyen hely jut a 2010-es országgyűlési választások megyei pártlistáján. Mivel a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok szerint semmi esélyük nincs arra, hogy egyéni választókerületből juthassanak a Parlamentbe, a majdani képviselői lét egyetlen reménye a jó listás pozícióban van. Hihetjük azt, hogy nem a személyes érdekeik motiválják őket, hanem kinek-kinek ama meggyőződése, hogy ő jobban tudná képviselni a baloldali értékeket az Országgyűlésben, mint párttársa. Hihetnénk, ha a hírek, az általuk kiszivárogtatott dokumentumok nem megint arról szólnának, hogy a másik, a pártbéli ellenfél miféle nemtelen és jogtalan eszközökkel akarja eltiporni riválisát, hanem szólnának elvekről, elképzelésekről – és ezeket alátámasztó hitelességről.

Külső szemlélő nem tudja eldönteni, hogy a fenekedők közül kinek van – nagyobb – igaza. Külső szemlélőnek nincs ehhez elegendő információja, és nem is dolga az ítélkezés. Külső szemlélő csak a veszekedést látja, a kiteregetett szennyest, ezért hát legyint egyet, elfordul.

És mi köze van egymáshoz a legelőször felvázolt médiaállapotoknak és a hajdú-bihari szocialisták belső harcainak? Fenyegetőzés és ultimátumok címmel terjedelmes írás és egy „belső használatra” szánt levél jelent meg tegnap a szocialisták listaügyéről a debreceni önkormányzat ingyenes hetikiadványának internetes oldalán. A jobboldali orgánum természetesen kapva kapott a lehetőségen, hogy a szocialisták megyei küldöttgyűlése résztvevőinek szánt – tehát nem nyilvános – levelet ismertesse teljes terjedelmében, és egy nem éppen hízelgő cikket kanyarítson elébe. (Baloldali városi média is ugyanezt tette volna egy fideszes dokumentum esetében.) A Debrecen Online szerkesztősége úgy gondolta, indokát is adja a nyilvánosságra hozatalnak: „Biztosak vagyunk benne, hogy van tanulsága az MSZP-n kívüliek, főként az igazi baloldali szavazók számára.” Ennek olvastán könny szökik az ember szemébe, egyrészt a röhögéstől, másrészt a meghatódottságtól, hogy a jobboldali online média mennyire szívén viseli az „igazi baloldali szavazók” tanulságos tájékoztatását.

A főszereplő esetünkben azonban nem a média, hanem az a szocialista (azok a szocialisták), aki(k) eljuttatta (eljuttatták) a belső levelet a Deolhoz. Tartozhatott a fenekedők bármelyik táborához, de ugyan mit remélhetett? Párttársaival szemben majd a legfőbb politikai rivális, a Fidesz fog segíteni neki? Azt hihette a kiszivárogtató, hogy a jobboldali média majd felemeli a vitatkozó szocik egyik táborát a másik ellenében, ahelyett, hogy az egész pártjukat nyomná még lejjebb? Netalán egy olyan párttag adta ki a levelet, aki cserében majd valamiféle személyes jótéteményt vár a Fidesztől? Vagy Orbánnak, Kósának beépített emberei lennének az MSZP helyi vezérkarában?

Akár ez történt, akár amaz, megérdemelt csapást mért magára a szocialista párt. Ha itt és most, így és ennyi a mondandó, akkor ez nem a vég kezdete, hanem a vége. Debrecen, Hajdú-Bihar, adieu! (Ejtsd: agyő! Jelentése: isten veled!)