Ki a költő?

Azt talán könnyebb megmondani, hogy ki nem az. Például aki a névjegyére nyomtattatja, hogy ő költő, na az biztosan nem az.

Tudom én, hogy ez a költőség igen keveseket érdekel. És hogy még mindig jobb, ha a dilettánsok rímeket faragnak, mintha furkósbotot, ha költőnek képzelik magukat, s nem forradalmárnak. Csak forradalmár költőnek ne!

Meg az is méltánylandó természetesen, ha a magyar költészet napja és a város napja – mert a két nap az itt egy – alkalmából irodalmi estre invitálják a nagyérdeműt. És minden bizonnyal nagyobb a közönség, ha élők alkotásait adják elő a színészek, mintha Csokonait vagy Tóth Árpádot szavalnának. Szóval értek én mindent. Szinte mindent.

Mondom, szép dolog ez a helyi kortárs költők estje, csak hát olyasmi, ami nem van. És ez így megzavarhatja az óvatlan publikumot. Mert Debrecenben nem él tizennyolc (18!) költő, ha mindegyike annak is gondolja magát netalán.

Ha nincs, lopunk, hamisítunk

Az önkormányzati képviselő meggyilkolásáról minden sajtóorgánum beszámolt, a média folyamatosan újabb hírekkel kíván előrukkolni, akkor is, ha nincs új információ.

Most nem a tragikus körülmények között elhunyt Balla Irma képviselőről van szó, hanem a médiáról. Arról a – hírversenynek nevezett – kényszerről, amire hivatkozva felmentést adnak maguknak a médiamunkások, a szerkesztőségek, s ha nincs információ, akkor gyártanak. Így születtek sajtóbeszámolók feltételezett politikai és anyagi indokokról, így lettek informátorok az utcán pletykáló nyugdíjasok. Vannak orgánumok, amelyek munkatársai kitalálnak és leírnak mindenfélét, más orgánumok meg összefoglalókat készítenek az előzőek produkcióiból. A fikciós riporteri duma és a mit sem tudó utcaemberek megszólaltatása egyszerű, a semmiből képi anyagot kreálni azonban már sokkal nehezebb. Kéznél van az internet! Csak be kell írni a Google képkeresőjébe a megfelelő szavakat, és tálcán a lopnivaló. Most nem outsider bloggerekről van szó, hanem a professzionális zsurnalizmusról, vezető lapokról, országos tévékről, online újságokról, nagy portálokról. Csuklás nélkül nyúlnak le fotókat a jogtulajdonosok tudta nélkül, s természetesen a forrásokat sem jelölik meg, úgy adják, mintha a sajátjuk lenne.

A lopott képre ráteszik a logójukat, s ha nem tetszik az eredeti kép, akkor belenyúlnak, retusálnak rajta, megmásítják.

Az alábbi képet – több másikkal együtt – a Hajdú Online lopta, tette jobb alsó sarkába a saját pecsétjét, illesztette galériájába, de előtte még megdolgozta. Nyilván „kegyeleti okból” takarították le a képviselő monitorjáról a játékot (ami az eredeti fotón látható). Mert a haon szerkesztői tisztességesek, nem akarják sérteni a halott emlékét, csak éppen lopnak-hamisítanak, ráadásul egy olyan képpel teszik ezt, amin hátulról és felülről látszik a képviselő, tehát igazán fel sem ismerhető, csak az látható, hogy dolgozik a laptopján, pedig nem.

Kellett ez?

Médiamókák: Andy Vajna, Trisó

Elrettentő blogszemle

Egy hét termése a délibábok városából. Pedig még el sem kezdődött az idegenforgalmi szezon.  

Fényképezni tilos! „…itt engedély nélkül nem lehet fotózni. Az embert elég udvariatlan módon elutasítják. Értelmes magyarázat nincs. (Mitől félnek? Leesik a Mária kép a falról, ha ránéz a fotómasina?) Magáncélból nem lehet, jelentette ki az Attila téri templom képviseletében egy ember, azonnal töröljem le, amit eddig csináltam. Voltak már ugyanis, akik képeslapként árulták az így készített fotókat, meg felrakták az ilyen internetre. (…)A Szent Anna templomban ülő ember, akinek nem jöttem rá a hivatására, bejelentette, hogy itt állvánnyal nem lehet fotózni. Kézből nem lehet jó képet csinálni egy sötét helyen, ezért próbáltam érdeklődni, hogy mégis mi kifogása van az állvány ellen, de kijelentette, hogy “nem vitatkozom”. Én sem tettem, beletörődtem, hogy ebben a városban ostoba emberek vannak.”

Aenima teljes bejegyzése itt olvasható. 

Az eltűnt cipő. „Aztán hazajöttem, és jó ötlet volt a tengernyi munka közben, a 4 napos hétvége szombatján elmenni a termálba. Ezt egészen addig így gondoltam, amíg a fürdőzés végén ki nem nyitottam a szekrényemet, és észre nem vettem, hogy a cipőm hiányzik belőle. Minden más ott volt, de a cipőm nem! Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy nem loptak meg, hanem valószínűleg balfasz módon kint felejtettem a padlón, amikor lefelé vetkőztünk, lévén hogy a kulcs végig a csuklómon lógott, a szekrény sértetlen volt, és a pénzemet tartalmazó övtáskám is ott volt benne. Valakinek pedig megtetszett (amit nem csodálok, szerintem is elég jó kis cipő volt), és szépen hazavitte. Ennyire pancser is csak én lehetek! Biztosan becsúszott a pad alá, és nem volt szem előtt, különben nem felejtem kint. A talált tárgyak osztályára sem adták le. Egy éve vettem azt a csukát, és nem volt olcsó. Szívtam is a fogamat miatta napokig, mire kénytelen voltam beletörődni (2 nap múlva még visszamentem egyszer, hátha megkerült, de nem).”

Giros bejegyzése itt olvasható. 

Zaklatott szállodai éjszaka. „Debrecenben hosszúhétvégéztünk családilag, a nagymúltú és hangzatos nevű Cívis Grand Hotel Aranybikában. (…) A nyílászárók kb. 30 éve lehettek lemázolva, falak itt-ott leverve, a törött ablaküveg elé egy másikat szögeltek, de oda se neki, nem juthat mindenre pénz és energia. Cserébe hideg volt. Nem kicsit, nagyon. Takaró nem volt a szobában, csak paplanhuzatba csomagolt, összenemezesedett, saccra legalább 30 éves plédek. (…) Fél egy magasságában azt álmodtam, hogy potyautasok vagyunk a Titanicon és a gépházban húztuk meg magunkat. Kb. 7-es erősségű fejfájással, rémültes dübörgésre ébredtem, az egész család ébren volt már és nyöszörögtek. A nejem rémülten elszaladt a recepcióhoz a pokoli lárma okát megtudakolni. Ott felvilágosították, hogy az épületben diszkó is üzemel és a kéretlen zakatolás kb. ötig tart. (…) Legközelebb max akkor utazom Debrecenbe, ha pulykakast akarok venni. De az is lehet, hogy inkább hozatok valakivel.”

A dámák is radikalizálódnak