Ünnep van ma. Két hónapja nyílt meg a debreceni világszenzáció.
Az igazi da Vinci kiállítás rendezői ebből az alkalomból nyilván ismét előállnak valami marketinges húzással, hiszen az érdeklődés ébrentartása érdekében hetente illendő mondani valamit arról, amiről már eddig is jóval többet mondtak, mint ami valójában. De mit lehet még kitalálni, feltálalni? A debreceni népet megihlette a permanens PR, önkéntesen társadalmasította a kiállítás reklámjának izzadtságos munkáját, s lakossági szinten belekezdett az ötletelésbe. Íme néhány gyöngyszem:
El lehet terjeszteni azt a városi legendát, hogy Leonardo műanyag lova éjszakánként mellső lábat cserél, mert amin áll egész nap, az estére elzsibbad neki, ezért azt felhúzza térdből, és a másikra áll rá, aztán reggel meg vissza, nehogy észrevegyék. Állítólag ebből a titkolt mozgásából adódik, hogy az egyik ábrázoláson a jobb lábán áll, a másik pedig balos ácsorgással ábrázolja. Ha a legenda elterjed (felelős a városi tulajdonú média néhány bejáratott Leonardo-szakértője), akkor lehet ráfűzni gyermek-rajzversenyt, amin az önkormányzati óvodák részvétele erősen ajánlott.
Aztán lehetne ajándékcsomaggal köszönteni az ezredik Peschka Rolandot, akit társaihoz hasonlatosan annyira lenyűgözött a kiállítás, hogy elfeledkezett magáról, és éjszakára véletlenül bezárták a Modembe. Az önkormányzat nevében a kulturális alpolgármester ráz vele kezet, mert neki amúgy is olyan álmos tekintete van.
Gasztronómiai alkalmat teremtve kóstolásos bemutatón lehetne a premierje annak az italkülönlegességnek, amit egy helyi szeszfőzdés kreált a kiállítás megtekintése utáni ihletett állapotában. Leonardo tiszteletére az új pálinka neve Leokádó, unikális sajátossága pedig az átható lószag.
Van még ötlet számos, mert a nép ilyen, amit megszeret, azzal viccelődik.
Az azonban már nem vicc, hogy Prékopa Ágnes itt már idézett hvg-s cikke után a napokban az Élet és Irodalom is jelentős terjedelmű írást szentelt a debreceni kiállításnak. Somhegyi Zoltán Műanyag da Vinci címmel vetette papírra gondolatait. Somhegyi így zárja kiállítás-kritikáját:
Nem hiszem, hogy Leonardo „szellemének” szemlél(tet)ése (ami már önmagában is furcsa), azaz a konkrét, kézzelfogható és megmaradt műveitől független, azokról leválasztott, inkább hipotetikus rekonstrukciókon való bemutatása teljesebb és igazabb képet ad annál, mintha magukat az igazi műveket láthatnánk a maguk valóságában, és csak mellékesen a kísérő hipotéziseket.
Talán cinizmusnak tűnik, de úgy gondolom, hogy az egész kiállítás helyett célszerűbb lett volna kényelmes foteleket elhelyezni, mindegyikbe - ám legyen, láncon - néhány jó Leonardo-könyv, amit aztán a látogató a saját tempójában szépen átlapoz, és természetes fényerő mellett alaposan megnézegeti a rajzok, festmények repróit, sőt, ha akarja, elolvashatja a többé vagy kevésbé tudományos rekonstrukciókat, elméleteket. Igaz, akkor talán még nagyobb bátorság kellett volna ahhoz, hogy a belépőért elkérjenek háromezer forintot.
Nem vicc az sem, ahogy a városban interpretálták ezt a cikket is az illetékesek. Azzal a már megszokott legyintéssel, miszerint pusztán a balos sajtó bírálja a debreceni kiállítást, miközben a jobbos lelkesen ünnepli, tehát a kritikus szó nem más, mint politikai indíttatású irigykedő ármány. Kár, nagy kár. Talán egyszer majd lesz kellő bölcsesség a következtetések levonásához, miként sikerült elrontani az egészet a legelején, amikor már a megnyitó is inkább aktuálpolitikai üzenetekről szólt, mint Leonardoról.
Utolsó kommentek