Amikor egy tévéműsor készítőinek túlzó lelkesültsége átszínezi a valóságot.
A politika, a hatalom imádja a nagy építkezéseket. Mert azok elkápráztathatják a kortársakat, maradandóan hirdethetik a dicsőséget. Piramisok, diadalívek őrzik olyanok nevét, akikről talán nem is tudnánk, ha nem maradt volna kő kövön. A legújabbkori diktátorok is felettébb szerették a megaberuházásokat: Hitler is városépítésznek gondolta magát, Sztálin a haditérképek mellett legszívesebben óriásépítkezések tervrajzai fölé hajolva kedvelte magát ábrázoltatni, Ceausescu pedig személyesen is segítette mérnökeit jótanácsaival, amikor Bukarest átépítésének ideáján ügyködtek. Ezek a korok elmúltak, s bár vannak még nálunk is, akik vagy cicomás Nemzeti Színházzal, vagy szupermetróval, vagy kormányzati csúcsnegyeddel próbálkoztak-próbálkoznak, az efféle gátlástalanságoknak ezért mostanság már nem határtalan a terepe.
A mai Magyarország politika által ihletett építkezési nagyberuházásai mögött két rövidtávú pragmatikus szándék munkál leginkább: egyrészt a választási ciklus végére valami hatalmasat felhúzni, amit aztán lehet mutogatni a szavazópolgároknak; másrészt minél nagyobb építményen minél több alvállalkozóval dolgoztatni, hogy azok a közpénzt majd visszacsurgassák párt- és magánzsebekbe.
Mindez jutott eszembe a HírTV nemrégiben sugárzott egyik műsoráról, a Kő kövön címűről, ami teljes egészében Debrecennel foglalkozott. Sűrűn átitatva politikával. A műsort Kósa Lajos polgármester nyilatkozata fogta keretbe, ezzel kezdődött, ezzel zárult. Már a szerkesztői felvezetés megadta az alaphangot:
„Az utóbbi tíz esztendőben Debrecen rácáfol arra a minősítésre, hogy a maradandóság városa lenne. (…) Miközben a mindennapos tapasztalatunk az, hogy az ország az ország egyre lejjebb csúszik a lejtőn, a szabadság őrvárosa az épített környezet tekintetében is évről évre rohamos fejlődést mutat.”
Mint az köztudott, Kósa Lajos és a Fidesz tíz éve vette át a városvezetést, s bizonyos körökben az 1998-as esztendőt illik egy új időszámítás kezdetének tekinteni. Van is ebben igazság, de nem feltétlenül és pusztán csak abban az értelemben, amit a HírTV is sulykol. A húszperces műsor idősíkokat összemosva mindent a mostani városvezetés érdemeként tüntet fel, ami pozitív példa gyanánt bemutatható. Így kerülhetett ebbe a nagy kupacba az 1975-ben elkészült Bólyai utcai református templom és az 1997-ben megnyílt tócóskerti református templom. Így kerülhetett ebbe a nagy kupacba több olyan épület, amit nem a város készíttetett, hanem a kormány, az egyetem, magánberuházók vagy éppen a korábbi szocialista irányítású megyei önkormányzat - a könyvtárral, aminek megépítését kifejezetten nehezményezte a fideszes városvezetés. A műsorban az utóbbi tíz év helyi politikai irányításának tulajdonított építményeknek az egyharmada (főtér, Aquaticum, Kölcsey Központ, sportuszoda) az, ami tényleg ehhez az időszakhoz és a városházához kötődik, a bemutatottak kétharmada valójában nem.
A HírTV műsora persze nem csak az új (vagy annak mondható) értékekkel foglalkozott. „Egy város nem csupán új épületek emelésével, de a régiek méltó megőrzésével is szolgálhatja az épített környezet színvonalemelésének ügyét” – hallhattuk ismét a szerkesztői felvezetést, aminek általános tartalmával mélységesen egyetérthetünk, Debrecenre vonatkoztatva azonban némi meghökkenésünkre adhat okot. Az utóbbi tíz esztendő – maradjunk hát ennél a forszírozott korszaknál – számos várospusztító történéséről egyszerűen hallgatott a Kő kövön. Ezekről leginkább Ráday Mihály városvédő műsoraiból szerezhetett tudomást az országos közvélemény, tegyük hozzá: Ráday nem vádolható kritikai egyoldalúsággal, ő nem pusztán kárhoztatta a várost, hanem ha ok volt rá, dicsérte is (Ledózerolt városrész, pártos örökség, Debreceni képek, Lopják a lándzsát, Mi sem fogjuk látni).
Mindezek ismertetése után engedtessék meg némi értetlenség. Mi szükség volt így erre a műsorra? A teljesség látszatát keltő, tényeket elhallgató, idősíkokkal manipuláló, idealizált képet mutató, szakmainak álcázott politikai propaganda sikeredett ki belőle. Pártállami időket idéző termelési riport, amiben a nyilatkozó és méltán elismert építészeket egy kurzus asszisztenciájaként tüntették fel kimondatlanul, a körítésből adódóan.
Teljességgel kizártnak tartom, hogy politikai megrendelésre készült volna a produkció, hiszen erre sem Kósa Lajosnak, se a helyi Fidesznek semmi szüksége nincs. Ők ugyanis tisztában vannak azzal, hogy az itt élőket nem lehet félrevezetni egy féloldalasan álságos képpel, a debreceniek kellőképpen értékelik azt, ami arra érdemes, és morognak azért, ami okot ad rá. Arra sincs szüksége a helyi politikának, hogy országosan fényesítsék, hisz van ennek a városnak így is komoly reputációja, tán nagyobb is annál, mint amennyire a való érdemesíti.
Ez a félresikerült műsor inkább készítőinek túlzó lelkesültségéről szólt. Kár érte. Lehetett volna belőle egy érdekes, hiteles dokumentum, ami egyébként joggal kijárna Debrecennek.