Az ország első embere megígérte, állami pénzből felépül - kell az élettér.

A Magyar Távirati Iroda tegnapi híre a kormányzati portál hírközpontjában:

„A kormány úgy döntött, Orbán Viktor miniszterelnök személyes ígéretének megfelelően megszünteti azt a méltatlan helyzetet, hogy Magyarország egyik legjobb futballcsapata, a - tavaly a Bajnokok Ligája, az idén pedig az Európa Liga csoportkörében szereplő - Debrecen nem tud a saját szurkolói előtt, az Oláh Gábor utcai stadionban játszani Európa élcsapataival. Ezért az állam és a debreceni önkormányzat létrehoz egy közös projektcéget a stadion felépítésére. Az épületet a debreceni önkormányzat fogja üzemeltetni, a kormány pedig két év alatt - jövőre és 2012-ben - két egyenlő részletben tízmilliárd forintot biztosít a stadion felépítéséhez.

Az új stadion a tervek szerint holland mintára épülne, a 20 ezer fős létesítményt a régi Nagyerdei Stadion helyén húznák fel. Kováts Ákos, Debrecen főépítésze szerint Debrecenben is családbarát arénát kellene felépíteni, amelyben vendéglátóegységek és kiszolgálóhelyiségek is helyet kapnának, egyfajta életteret teremtve a szurkolóknak.”

Nagy legendáriuma van már annak, hogy Debrecen polgármestere hány alkalommal, milyen befejezési dátumokkal és miféle forrásból finanszíroztatva ígérte meg a futballstadion megépítését. Tegnap óta azonban már szinte bizonyos, hogy vége a mesék korának, itt a tényvaló a szépújvilágban: döntött a kormány! És mi a kormány döntésének előzménye, szakmai megalapozása, indokoltágának forrása? Az, hogy Orbán Viktor személyesen ígéretet tett rá. Ennyi elég! Ilyen a vezérelv a gyakorlatban.

Debrecen és térségének futballszerető lakossága természetesen örül, a többiek – itt és szerte az országban – meg nem. Sokan és sokszor fel fogják tenni a kérdést: miért kell ilyesmit állami pénzből, tehát mindenki pénzéből fizetni, amikor szarban a haza? Miért nem a mágnásvilág, a magántőke tüsténkedik – csak kivenni szereti a pénzt a fociból, beletenni nem? És konkrétan ki(k)től veszi el azt a tízmilliárd forintot a nemzeti együttműködés kormánya, amit beleépít a debreceni stadionba? Mert mostanság meg szokták mondani, hogy mit miért vesznek el, vetnek ki: például fél százalékkal több nyugdíjjárulékot mindenkinek, hogy a negyven éves munkaviszonnyal rendelkező nők nyugdíjasok lehessenek. Ugye. És miért éppen és kereken tízmilliárd? „2004-ben még úgy képzelték Debrecenben, hogy az új stadion felépítéséhez nem tíz, hanem csak 4 milliárd forint szükséges, amelyből hármat előteremtene a város (például ingatlanok eladásával, illetve a stadion mellé egy befektető építene szállodát), egyet pedig a kormány adna.” (Origó) Tényleg ennek a tízmilliárdnak bizonyos százalékából (is) kell majd visszafizetni a Fidesz korábban felvett óriási hiteleit? És hogy viszonyul ez a tízmilliárd forint a devecseri és a kolontári áldozatokat ért vörösiszapos károkhoz, a helyreállítás költségeihez, amihez Orbán miniszterelnök tévéreklámokban kéri minden magyarok anyagi segítségét?

Hogy mindez demagógia lenne? Meglehet. Ám a szeretett lakosság ilyen, hajlamos efféle demagógiákra. Tudja ezt minden politikus, aki kampánya, napi működése során rendre kihasználja a választók sokaságának nyitottságát a demagógiákra.

Ne feledkezzünk el az élettér (lebensraum) ügyéről sem! A város főépítészének erről a kifejezésről nyilván nem az az értelmezés jutott eszébe, amit érettségire készülő középiskolásoknak tanítanak, és mivel a főépítész úr köztudottan nem szélsőjobboldali, ezért olyan demonstrációkra, gyűlésekre sem jár, ahol a szónokok minden második mondatban „élettereznek” egy nagyot. Nem értjük tehát félre, amikor a főépítész épp a szurkolók kapcsán emlegeti egyfajta élettér megteremtésének szükségességét az új stadionban. Arra azonban már most lehet számítani, hogy a város „életterének” védelme érdekében a levegőjének tisztasága okán aggódók fel fogják emelni hangjukat a Nagyerdő szélén történő építkezés (majd jelentős gépjárműforgalom, környezetpusztítás stb.) ellen. Demonstrálni fognak, odaláncolják magukat a fákhoz, keresztbefekszenek a földtúrógépek előtt, és ordítva fogják kérdezi: miért itt? Szép nagy sík placcon fekszik a város, az utóbbi években az önkormányzat is felvázolta már néhány alternatív helyszín előnyeit, akkor miért itt épülne fel a stadion. Miért itt?! Miért itt?! Miért itt?! Ez a skandálás is lesz olyan hangos, mint a Kósa ígéreteit számon kérő szurkolói kórus volt: Hol a stadion?! Hol a stadion?!

Most látom, ez az írás nagyon hosszúra sikeredett, arra már nem jut türelem, hogy a debreceni, a magyar foci színvonaláról, állapotairól is értekezzünk. Pedig stadionügyben talán ez sem lenne mellékes.

Vagy buták, vagy vicceskednek. Egyik rosszabb, mint a másik.

Idén januárban voltam bátor megörökíteni azt az Ambíciómesét, amin akkortájt röhögött a debreceni média kevés maradéka. (Persze nem nyilvánosan. Hol van már a nyilvánosság?! Azóta meg különösen…) Eljött a november eleje, és hírül hozta nekünk, hogy napokon belül kiderülhet, kik veszik át a négy közmédium, a Magyar Televízió, a Duna TV, a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda vezetését. A Duna TV élére igyekvők listájára pedig „felkerült Széles Tamás, a Kósa Lajos vezette debreceni önkormányzat közvetett tulajdonában álló Debrecen TV (DTV) ügyvezetője, a Helyi Televíziók Országos Egyesülete elnöke is. Széles tevékenységét az elmúlt években a debreceni ellenzék folyamatosan bírálta, azt állítva, hogy a DTV elfogult és a Fidesznek kedvez.” (Még küzdenek egymással a fideszes médiaháború katonái – Hírszerző) 

És miért ne lehetne a Duna TV első embere Széles Tamás (amíg még lesz Duna TV)? Vagy bárminek az első embere? Ahol a politikai osztja a sarzsit, a szakértelemnél pedig ezerszeresen fontosabb szempont a párthithűség és a szolgálatkészség, ott bárkiből bármi lehet. Dobbantott már Debrecenből tekintélyesebbnek tűnő pozícióba is helyi eminenciás, például Kovács Zoltán itteni tanácsnokból országos államtitkár lett, aki rendesen behaknizta az országot az új kormányzati kommunikáció igéjének hirdetésével, s bár a mostani kormányzati kommunikáció a régi szarnál is szarabb (bocsánat, ez van!), Kovács Zoltán mégis immáron államtitkárként tarthatott méltató beszédet Tisza István debreceni szobránál. Ne vitassuk el a teljesítményét!

De ne kalandozzunk el, maradjunk a debreceni önkormányzati tévénél, ami hosszú-hosszú évek óta számos meglepetéssel múlatja a helyi köznép idejét, természetesen közpénz által finanszírozottan. A DTV hírportálja, a Széles Tamás legfőbb médiaúr alá tartozó Dehír épp egy hete nyomott egy vaskosat, és azóta is kitart mellette. Év végi programkavalkád címmel egy október 29-i sajtótájékoztatóról adtak némileg képileg felhizlalt tudósítást, s mivel kultúráról is szó esett, ezért a Debreceni Irodalmi Napok kapcsán egy mondatra meginterjúvolták Aczél Györgyöt is. Ez ám a bravúr!

És ez így van egy hete. És senki nem veszi észre, senki nem javítja, senki nem kér elnézést a közönségtől és az érintettől. Aczél Gézától. Ennyire buták, tájékozatlanok, műveletlenek lennének a DTV-Dehír önkormányzati médiacsúcsbázis munkatársai, szerkesztői, vezetői, hogy nem tudják Debrecenben: kicsoda Aczél Géza és mi mindent köszönhet neki a város? Vagy vicceskednek az önkormányzati médiások, amikor a vezetéknév – egyébként esetünkben bármiféle rokoni kapcsolatot nélkülöző – azonossága okán ideidézik az egykori pártállami nagyhatalmú kulturpolitikust? Mi van itt?!

Nem tudni, hogy Széles Tamás Amerikából hazatérve – merthogy helyi, önkormányzati televízió lévén Debrecenből szívesen jár(nak) forgatni az Egyesült Államokba, igen, az óceánon túliba – szóval nem tudni, hogy kipakolt-e már bőröndjeiből, vagy a Duna TV élére készülve nem pazarolja az időt efféle felesleges ki-be cuccolással. Zokni, gatya hadd maradjon! De mi lehet Széles Tamás szakmai pakkjában? Kenyérre is kenhető, nemesb éteknek nézett cipőkenőcs tán, mint Nyilas Misi csomagjában, ami aztán jóízűen bezabáltatható az éhenkórász néppel?

(Azok számára, akik nem értik az utolsó mondatban olvasható utalást, ajánlom, kattintsanak ide, és olvassák el Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét. Nem kell aggódni, nem hosszú! Móricz Zsigmond egyébként híres magyar író, Debrecenhez is volt sok köze. Ezt már csak a biztonság kedvéért írtam ide, hátha erre téved valaki a DTV-Dehír környékéről. Bocs! Nem lehetett kihagyni.)        

Toalett lehetett. És most is az. Basahalom-Alsó.

Nem a perifériákon járunk, ez nem városszél, mégis Basahalom-Alsó. Juthat eszünkbe közvetlenül a debreceni Nagyállomás mellett, ahol éppen felújítják a síneken átívelő felüljárót. Újítják. Felül. Alantabb már nem. Erre következtethetünk ebből a két fényképből. Tudja valaki, hogy mi lehetett egykoron a két ajtó mögött, amiknek mára csak a kerete maradt meg? Talán toalett. Ha igen, akkor a funkció mái napig nem változott. „Debrecen, a mi otthonunk” – olvashattuk heteken át szerte a városban a nagyon erős párt választási szlogenjét. Most, hogy ismét győztek, el lehetne kezdeni kitakarítani ezt az otthont.

Fotó: Konyhás István

Amikor a politikus legyőzi a történészt.

Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a jeles ünnepeinken szónokló politikusok mindenféle zagyvaságot összebeszélnek az aktualizálás jegyében, olyan csacskaságokat, amelyek rövidtávon sem állják ki az idő próbáját. Igen, arra valók a történelmi dátumok, hogy a jelen politikusai a jelen ügyeiben megmártózva hintsék a jelen idejű igét. Nem véletlen, hogy a nemzet nagy napjain a lakosságnak szánt ünnepségeken nem szakavatott történészek emlékeznek, hanem ilyen-olyan végzettségű (ha van nekik) politikai főmunkások. Úgy gondolják, egyedül nekik jár a néphez szólás lehetősége, ne ugasson ebbe bele a tudomány. De mi van akkor, ha a szónok egy személyben politikus és történész is, pártját nyilván elfogultan szerető ember, aki eljegyezte magát a história kutatásával és tanításával?

Debrecen abban a szerencsében részeltetett, hogy az 1956-os forradalom idei városi ünnepségének szónoka Pósán László volt, aki nemcsak a Fidesz helyi szervezetének első embere és Debrecen egyik országgyűlési képviselője, hanem történész is. („A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1990-ben szereztem magyar-történelem szakos diplomát, s azóta folyamatosan ott is dolgozom, a Középkori- és Kora Újkori Egyetemes Történeti tanszéken. 1995-ben egyetemi doktori, 2000-ben PhD fokozatot szereztem. Jelenlegi beosztásom: docens” – írja önéletrajzában.) Talán egy tudós egyetemi ember másként közelíti meg a történelmet, mint akárhonnét szalajtott politikustársai – gondolhattuk Pósán beszéde előtt. Utána már nem.

Képviselő úrnak volt egy-két apróbb tévedése. Például nem igaz az, hogy csak 1990-től lehetett ünnepelni az 56-os forradalmat. Ha személyesen nem emlékezne rá, íme a Wikipédia egy mondata: „1989. október 23. óta ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és az 1989-es Magyar Köztársaság kikiáltásának napja.” Aztán Pósán úr Gerő Ernőnek tulajdonítja 1956 egyik emblematikus mondatát („Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”), pedig azt Örkény István vetette papírra egykoron.

Az 1956-tal keveset, az akkori debreceni történésekkel pedig egyáltalán nem foglalkozó beszéd hallatán akár arra is gondolhattunk, hogy még az önkormányzati választások kampánylendülete tart, az nem engedi fogságából a képviselőt. Pósán László szónoklatában súlyos verbális csapásokat mért a jelen szocialistáira, azokra, akiket idén már kétszer kiütött a Fidesz. Nem kicsit, nagyon. Aztán nagy ívet húzott 1956 és 2010 között. „Ahogyan 56-ban, úgy 2010-ben is a magyar emberek forradalmat csináltak. Mindkét esetben gyökeres változást akartak, jobb életet, munkalehetőségeket, igazságos közállapotokat, biztonságot, jogállamot. Mindazt, amitől a szocialisták újra és újra megfosztották őket.” Pósán tehát lekapta a jelzőket, amiket korábban Orbán Viktor párt- és miniszterelnök ragasztott a forradalom szó elé, amikor választási győzelmükről beszélt, beszél. A debreceni képviselő nem a szavazófülkék forradalmáról szólt, nem is kétharmados forradalomról, hanem magáról A FORRADALOMRÓL. Ha alaposan belegondolunk, ez az összehasonlítás nem más, mint 1956 lekicsinylése. Szép kis ünnepi megemlékezés!

Csak abban bízhatunk, hogy Pósán László képviselő és docens úr ezeket a kósza, végiggondolatlan, a történelem tudományában eleddig értelmezhetetlen eszméit az egyetem falain kívül hagyja.

(Egyébként pedig Debrecenhez és 56 emlékezetéhez méltatlanul kevesen voltunk a városi ünnepségen, a hivatalosan – testületek, pártok, intézmények, szervezetek stb. nevében – koszorúzók és a fellépők száma meghaladta az érdeklődőkét.)

A mai napról szóló helyi tudósítások:

„Akik elfelejtik múltjukat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt”

A város több pontján koszorúztak '56 emlékére Debrecenben

Ünnepi megemlékezések

Pósán: 1956 harangszó volt

Kósa vagy behódolt Orbán előtt, vagy nevetségessé akarta tenni. Esetleg mindkettőt tette egyszerre.

Nagy megtiszteltetés érte Debrecen városát, vagyis inkább a helyi Fideszt, de leginkább Kósa Lajos polgármestert. Az új közgyűlés alakuló ülésére ellátogatott Orbán Viktor miniszterelnök. Nem először történt ez meg, hanem másodszor, ugyanis az 1998-as alakuló ülésen is itt volt, amikor Kósa először tette le polgármesteri esküjét. Azóta nem ismétlődött meg ez a magas rangú vizit, mert ugyan Kósa Lajost immáron negyedik alkalommal választotta első emberévé a voksoló helyiek többsége, ám Orbán Viktor azóta nem volt miniszterelnök. Mostanáig.

Ismételjük meg: nem kétséges, hatalmas megtiszteltetésnek számít, ha az ország miniszterelnöke elmegy egy város új testületének, polgármesterének beiktatására, Orbán Debrecenen kívül nem is járt máshol ilyen eseményen, kivéve Nagy-Budapestet, Tarlós István főpolgármesteri eskütételét. Márpedig ha az országot irányító politikus személyes jelenlétével járul hozzá az ünnepség fényéhez, akkor a polgármester alkalmi beszédének nem csak a helyiekhez kell szólnia, hanem a miniszterelnökhöz is. Tudta ezt Kósa Lajos (beszédírója), ennek megfelelően igazította szónoklatát.

Az eseményről beszámoló tudósítások többsége kiemelte a polgármester egyik – kölcsönzött – gondolatát. A Fideszt és a polgármestert töretlen hűséggel szolgáló önkormányzati televízió hírportálja így tudósított: Kósa Lajos letette a polgármesteri esküjét, majd köszöntőjében Rakovszky Dániel 1832-es főbírói beszédét idézte: „A király akaratát végre kell hajtani, a veszedelmet el kell hárítani, vagy ha arra nincs mód, akkor annak hatását csökkenteni, az elöljárók és a nép közötti bizalmat fenntartani és erősíteni.” Debrecen város hivatalos honlapja már finomított értelmezését adta az elhangzottaknak: Beszédében Rakovszky Dánielt, Debrecen hajdani főbíráját idézte, aki az 1830-as években három pontban jelölte meg a város vezetőinek feladatát: a király (vagyis az ország) iránti hűség, a polgárok szolgálata és a veszedelmek elhárítása, valamint a bizalom megtartása és erősítése. Kósa szerint ez ma is érvényes üzenet, amelyet az ország legnagyobb egységes önkormányzatának kötelessége szem előtt tartani, mivel jó példát kell mutatni a magyaroknak. Az ellenséges médiának szintén nem tekinthető HírTV honlapja így tálalta a történteket: Kósa Lajos polgármester beszédében Rakovszky Dánielt, Debrecen egykori főbíráját idézte, aki szerint a hivatal kötelessége a király és ország iránti hűség megtartatása, a nép szolgálata és a veszélyek elhárítása, vagy ha az nem lehetséges, akkor annak enyhítése a feladata.

Nem belemenvén történelmi okfejtésekbe – például miféle veszedelem is volt a hazában az 1830-as évek elején, amit el kellett hárítani? tán csak nem a reformkori országgyűlések gondolatvilága? – pusztán azt említsük meg, hogy Rakovszky főbíró beszédének idején Habsburg királya volt Magyarországnak, az az 1792 és 1835 között uralkodó I. Ferenc, aki – a honi történetírás szerint – mint a haladás és a felvilágosodás ellensége, erős rendőri uralmat és besúgórendszert épített ki, uralmát ferenci abszolutizmusnak nevezték. 1795-ben felszámolta a magyar jakobinus mozgalmat és a vezetőket kivégeztette. Az 1811-12-i országgyűlés után csak 1825-ben, a vármegyék erélyes fellépésére hívott össze országgyűlést.

Hát erről a királyról, ennek akaratáról, az eziránti hűségről beszélt Debrecen egykori első embere. De kiről beszélt a mostani, mit akart idézetével üzenni Kósa Lajos? Van valós aktualitása a szövegnek, vagy pusztán jól hangzik a citátum, mert olyan veretes, bölcs, fennkölt, és debreceni ember mondta, ráadásul főbíró, aki viszonylag hosszú ideig (1828-1843) állt a város élén? A friss debreceni értelmezések szerint a labanc királyra vonatkozó szövegrész egyértelműen Orbán Viktorra utalt a debreceni polgármester szájából. Kósa így tudatta Orbánnal és a Fidesszel, hogy korábbi ellentéteiket félretéve behódol a párt és az ország első emberének. (Van ennek jelentősége, hiszen korábban Kósa több alkalommal nyilvánosan is hangot adott ama nézetének, hogy Orbán Viktor alkalmatlan a miniszterelnökségre; illetve bizonyos fideszes belső körök hosszabb ideig úgy adjusztálták Kósát, mint Orbán lehetséges alternatíváját.) Más értelmezés szerint ünnepi beszédében ezzel az idézettel Debrecen polgármestere nevetségessé tette a gyakorta uralkodói ambíciókkal megvádolt Orbánt, és a királyi akaratnak való megfelelésre, a királyhoz való hűségre pedig egyfajta megkerülhetetlen kényszerként utalt. És az is lehet, hogy a kétféle szándék egyszerre nyert megfogalmazást Rakovszky Dániel főbíró szavainak megidézésével: Kósa be is hódolt Orbánnak, de azért meg is fricskázta.

Talán jobban érthetnénk a szöveget, ha Kósa Lajos beszédének egésze rendelkezésünkre állna. De ahogy a debreceni közgyűlések csonkítatlan dokumentációja sem érhető el a köznép számára, úgy ez a fontos beszéd sem ismerhető meg teljes egészében. Talán majd 180 év múlva. Hogy Debrecen akkori első embere pontosan idézhesse a mostani polgármester szavait. És hátha 180 esztendő múltán a Kósa Lajosról elnevezett utca szebb, ápoltabb, tisztább lesz, mint amelyik most viseli az egykori főbíró, Rakovszky Dániel nevét.