Törököt fogtam, nem enged. Minden bizonnyal az évad sikerszériája ez, a felfokozott érdeklődést tekintve kétségtelenül.  

Kapom a leveleket rendületlenül, Leonardo da Vinci debreceni jelenléte továbbra is slágertéma. Van, aki azt javasolja, hogy kötetbe kellene rendezni a Modem produkciójáról szóló publikációkat, páros oldalakon a színe, páratlan oldalakon a fonákja lenne olvasható. Más az iránt érdeklődik, hogy mennyi jutalékot kapok én azért, mert hatékonyabban tettem országos témává Az igazi da Vincit, mint a sok óriásplakát és tévéreklám. Ugyan. Olyan is akadt, aki a kiállítás honlapjának vendégkönyvére hívta fel a figyelmemet, ami nem interaktív, tehát nem írhat bele bárki a neten, hanem a rendezők pakolják bele a publikum észrevételeit. Ez a vendégkönyv például arról is beszámol, hogy egy látogatóra rázárták(?) da Vincit: „Itt felejtettem magamat. Az épület bezárt, mindenki hazament. Itt felejtettem magamat, mert annyira lekötött és lenyűgözött a kiállítás! Megérte eljönni Székesfehérvárról! Peschka Roland” Éjszakázásának és kiszabadításának mikéntjéről sajnos nem olvasható beszámoló.

Az egyik levél – köszönet ezért, és a többieknek is – a Magyar Múzeumok című időszaki kiadvány nyári (2007/2) számából tartalmazott több oldalt, a Modemről szóló terjedelmes cikket. A levél küldője a Modem igazgatójával, Gulyás Gáborral készült interjú egyik részletére hívta fel a figyelmemet. Íme:

„- Nem hagyhatjuk szó nélkül az idei év nagy szenzációját. Ön többször nyilatkozott úgy, hogy a Modemben nem rendeznek a manapság divatos nagy nevekkel operáló kiállításokat, ehhez képest már néhány hete az augusztusra tervezett debreceni Leonardo da Vinci kiállítással van tele a hírmédia.

- Két fajtája van a nagy nevek kiállításainak. Az olyan „mega tárlatok”, mint a Van Gogh vagy az impresszionisták szükségesek, mert vonzzák az embereket a múzeumba, mégsem egészen célszerűek, mert nagy a tumultus, ami nem kedvez sem a befogadásnak, sem az élményszerzésnek. Sajnos olyan kiállítások is elterjedtek, ahol csak kiírnak egy nevet a bejárathoz, de nincs igazán mögötte semmi. Utóbbiak nem fognak bekerülni a Modembe. A populárisnak mondható kiállítások közül is a kuriózumokat keressük, ilyen lesz „Az igazi da Vinci” című kiállítás. Életnagyságban láthatjuk majd a Leonardo által tervezett szerkezeteket, valamint a mester festményei és grafikái közül is több mint tíz már biztosan szerepelni fog. Pontos listát még nem szeretnék közölni az alkotásokról, mert bár a főmegállapodások már megszülettek, a részletek tisztázása még folyamatban van.”

Nem akarom újra felidézni a korábban itt már kifejtetteket. Ez jelent meg a szaksajtóban, és az van, ami van.

Végül következzen egy hitelesen valóságos hír. A Filmmúzeum elnevezésű tévécsatorna szeptember 15-től, szombat esténként 8 órától vetíti a Leonardo da Vinci élete című, 1972-ben készült olasz tévésorozatot. A sorozat sajátos átmenet a dokumentumfilm és a fikció között, címszerepét a neves francia színész, Philippe Leroy alakítja. A sorozat 1973-ban elnyerte a legjobb tévésorozatnak járó Arany Glóbusz-díjat. 

Totális szellemi leépüléssel jár-e egy önkormányzati tulajdonú repülőtér eladása?

Amióta a debreceni fideszes városvezetés belekezdett az SZDSZ programjának végrehajtásába, az elhülyülés jelei mutatkoznak cívishonban. Értem én, nehéz érzelmileg áthangolódni, megemészteni, mentálisan feldolgozni, hogy a hazai köztulajdon harcos védelmezői most privatizációra kínálják fel a város legértékesebb tulajdonát, ráadásul külföldieknek, köztük az eddig utálattal leszólt kínaiaknak és oroszoknak. A legutóbbi közgyűlésen angyalok szálldogáltak az önkormányzati képviselők feje fölött, némelyik talán fejét beverve falnak is ütközött, de alattuk bizonyosan hígulásnak indult néhány városatya maradék agya. (A történteket odaadó alapossággal és igen érzékletesen tolmácsolja Holdrabló a Csörgősapi című bejegyzésében. Kihagyhatatlan!)

A nagy közgyűlési összeborulást megkoronázandó, az önkormányzati televízió stúdiójába hívta a Fidesz helyi frakcióvezetőjét és a szocialisták egyik képviselőjét, Kangúr Tibor szerkesztő beszélgetett velük. Sok újat ugyan nem tudtunk meg, de Papp László frakcióvezető egy hatalmas bravúrt adott elő. Eddig a hivatalos indoklás arról szólt, hogy Debrecen repterét és az azt üzemeltető önkormányzati céget a „nagyobb forgalom generálása” érdekében kell kiárusítani, félhivatalosan meg azt lehet tudni, hogy a város szorult költségvetési helyzete miatt szükséges a privatizációból származó bevétel. Papp László most ugrott egy triplát, s rezzenéstelen tekintettel előadta, hogy ha nem lettek volna a budapesti reptéri privatizációk, akkor Debrecenben sem kellene feltétlenül ezt az utat választani. Nyilván! A helyi kótyavetyének is a szemét kormány az oka!

A legnagyobb móka azonban a műsorvezető leleménye volt. A reptér privatizációjáról szóló félórás kétpárti beszélgetést a következő szavakkal zárta: „Hét vége következik, pihenjenek jól. Nyilvánvalóan vannak születésnaposak, névnaposak a hét végén, úgyhogy nekik boldog születésnapot, névnapot. Meg persze azoknak is, akik most vagy mostanában fogják a házassági évfordulójukat ünnepelni. Köszönöm a figyelmüket, viszontlátásra.”

Hogy jön ez ide? Talán valami személyes üzenetet nyomott el a végén a műsorvezető? Nem valószínű, fegyelmezett ember hírében áll, aki nem bohóckodik a képernyőn, nem privatizál. Egyszerűen konklúzióként neki ez jutott eszébe a repülőtér eladásáról.

(Ha már a helyi sajtóról van szó, ne feledjük rögzíteni, hogy bár országos hír volt az MTV Híradójának megzavarása, a debreceni önkormányzati média számára ez az esemény nem érte el az ingerküszöböt, nem foglalkoztak vele. Mint tudjuk, néhányan még mindig azt hiszik, hogy amiről nem tudósítanak, az nem is történt meg.)

Debrecen, 2007. szeptember 8.

Fotók: haon

Le lehetne vonni néhány messzemenő következtetést, ha van hozzá bátorsága az illetékeseknek. Ha nincs, akkor marad az öntelten dölyfös lekicsinylése és alantas rágalmazása mindazoknak, akik bűnös módon eltérő véleményüknek mernek hangot adni. Elvégre kultúráról van szó. Vagy nem?

A lényeg előtt néhány apróság.

Ki kell jelentenünk, hogy a japánok közt is vannak hülyék. Az MTV botrányos háttérzajú tegnapi Híradójában a kiállításról szóló tudósítás a következő örömteli hírrel szolgált: „Nemcsak itthonról, hanem Angliából, Spanyolországból, Japánból és Németországból is jöttek látogatók.” Mivel a Debrecenben látható kiállítás bővebb változata nemrégiben még Tokióban várta az érdeklődőket, fel kell tennünk a kérdést: normálisnak tekinthető-e az a japán, aki nem otthon nézte meg a kiállítást, hanem átutazta érte a fél világot. Nyilván nem normális. Vagy másról van szó. Talán arról, hogy ez a tudósító is, mint szinte mindegyik debreceni társa, belealélt a szervezők túlzásaiba.

Egyes – nyilvánvalóan rosszindulatú – emberek szerint a kiállítás szervezői megtanultak számolni. Egyrészt mostanság már nem mondogatják azt, amit korábban, hogy anyagilag nyereséges lehet a produkció. Másrészt kiszámolták: nagyon kell igyekezni azért, hogy a zárásra meglegyen a beígért 100 ezer feletti nézőszám. A nyárnak már vége, turista nem nagyon jön ide, a kiállításra kíváncsi debreceniek többsége valószínűleg már betért a Modembe, s ha összeadják az önkormányzati iskolák tanulóinak és az önkormányzati cégek dolgozóinak létszámát az eddigi látogatószámmal, akkor sem közelítik meg a 100 ezret. Ezért aztán belekezdtek a megye többi települése iskolásainak beutaztatását megszervezni. Ha ez is a megfontolás, bár a sztahanovizmust és az egykori pártkongresszusi munkaversenyeket idézi, mégis nemes cselekedetre sikeredhet.

És akkor jöjjön a lényeg.

Da Vinci kontra Leonardo címmel cikket jelentetett meg a hvg Prékopa Ágnes tollából. Így kezdődik az írás: „A MODEM-ben különlegességszámba menő, rendkívül érdekes kiállítás látható - de egészen más, mint amire a kommunikáció alapján számíthatunk. E tárlat tanulságai is sürgetik a szakmai vitát arról, mely szempontoknak kellene dominálniuk egy-egy hazai kiállítás marketingjében és PR-jában. Elég sok jelentős projekt jött létre az utóbbi években ahhoz, hogy ezeket mind bel-, mind pedig külföldi összehasonlításban értékelni lehessen.”

Most egy hosszabb idézet következik az eddig legtöbb vitát kiváltó részletekről: „A tárlat Magyarországon új arculatot és önálló honlapot is kapott. Nem szerencsés egy kiállítás arculatát olyan elemekből kialakítani, amelyek nem láthatók a tárlaton, de az elvet felülírta a koncepció: a Leonardótól származó képi toposzok is a tömegek megnyerését szolgálják. Nagy kár, hiszen a kiállítás látványos és különleges anyagának bármelyik motívumát felhasználva kiváló arculatot lehetett volna tervezni -- ha már mindenáron különbözni kellett az eredetitől. Tartalmilag a honlap (lapzártánkig) értékelhetetlen volt, a bemutatott anyagról ugyanis nem tájékoztat; csupán rövid bevezető és látogatói információk szerepelnek rajta, valamint néhány reprodukció és kiállítási fotó -- szöveges meghatározás nélkül. Csak magyarul olvashatók a hazai tárlat sajtóhírei, valamint néhány szenzációgyanús napilapcikk, például hogy egy japán tudós rekonstruálta Leonardo és a Mona Lisa hangját. A honlap azért is lenne fontos, mert éppen a Da Vinci-őrült célközönség tájékozódik elsősorban az internetről. Ha nincs saját tartalom -- vagy még nem készült el a fordítás --, szükség lenne ismeretterjesztő linkekre, legalább a hazai fejlesztésű Web Gallery of Artra vagy Leonardo magyarra fordított írásaira, amelyeket a Neumann-ház szolgáltat. A külföldi linkek közül hiányzik az universalleonardo.org vagy a Sforza-emlékmű amerikai rekonstrukcióinak honlapja.

Cseppet sem kisebbíti a debreceni kiállítás számára Itáliában készített kolosszus értékét, ha a szervezők tudatják: Amerikában egy alapítvány támogatásával -- szakmai bizottság felügyeletével -- megmintázták a lovat, kiöntötték bronzból és 1999-ben felállították Milánóban. Párdarabja a Michigan állambeli Grand Rapidsban, kisebb méretű változata pedig a művész szülővárosában, Vinciben tekinthető meg. A Műértő kérdésére az olasz kurátorok úgy nyilatkoztak, hogy a most készített lófigura jóval hívebben követi Leonardo eredeti rajzait, mint az amerikai -- ettől még a tájékoztatásért felelős szakembereknek meg kell említeniük a korábbi rekonstrukciós kísérletet is. Ráadásul a kiállítás további érdemeként lehetett volna kommunikálni: a debreceni ló hitelesebb, mint a márványtalapzaton álló bronzkolosszus a milánói lóversenypályánál.

A MODEM nem élt a kínálkozó lehetőséggel, hogy a kiállításhoz kapcsolódó kortárs projektet szervezzen magyar művészek szerkezeteinek és pszeudogépezeteinek bemutatásával. Ezt a témát egyáltalán nem merítette ki a Kempelen-projekt, ahol egyébként egészen más szempontok szerint válogattak a kurátorok. Ha Debrecenben a hirtelen jött vendégkiállítás munkái miatt nem maradt idő kortárs koncepció kidolgozására és az alkotások összegyűjtésére, lehetett volna pályázatot is hirdetni új művek létrehozására, ezáltal is erősítve a MODEM pozícióját a hazai művészetben.

A nagyobbrészt téves kommunikációban van pozitív momentum is: kiderül, Debrecen mennyire a sajátjának érzi a projektet. Talán nem volt még Magyarországon olyan kiállítás, amely ennyire kiemelt szerepet kapott volna egy város életében. Éppen csak a világszenzáció mindenáron való hirdetése helyett kellett volna az anyagáról szóló legfontosabb és legérdekesebb információkat közölni.”

Érdemes elolvasni az egész cikket, hátha a szépen megfogalmazott finom szót végre komolyan fontolóra veszi valaki azok közül, akiket leginkább illet.

Újabb országos jelentőségű tettet hajtottak végre a Kossuth téri tüntetők. Egyre többet tesznek Debrecen városmarketingje ügyében. Pozitíve? Negatíve? 

A Magyar Televízió újabban más és más vidéki városból adja esti Híradóját, azzal a céllal, hogy „felhívja a figyelmet a vidék jelentőségére, valamint hogy az emberek számára Magyarország ne jelentsen egyet a fővárossal”. Nekem ugyan kételyeim vannak az ilyen látványos kampányok valóságos sikerét illetően, az azonban tény, hogy amelyik városból adták az élő hírműsort, arra éppen akkor nagyobb figyelem koncentrálódott a közszolgálati tévét nézők körében. Ez a szerencse ma este Debrecennek jutott osztályrészül. Az egyébként debreceni születésű Pálffy István az Aranybika erkélyéről vezényelte a Híradót, háttérben a Nagytemplom, meleg fények a korai télben – minden adott volt egy kellemes városreklámhoz. Csak aztán közbeszóltak, közbeordítottak a Kossuth téri tüntetők.

Előbb csak artikulálatlan óbégatás hallatszott be Pálffy mikrofonján keresztül, majd egyre kivehetőbbek voltak a kormányellenes demonstrálók rigmusai, hiába igyekezett mind jobban megemelni a hangját a műsorvezető. A Híradó 15. percében már magyarázatot kívánt a helyzet. Nem tudni, Pálffy döntött-e így, vagy az adás szerkesztője, esetleg rendezője adta ki az utasítást a fülesben, egy a lényeg, a műsor közepén megosztotta a hangzavar eredetét a műsorvezető a tévénézőkkel. Ezután mintha még inkább felbátorodtak volna a helyi Kossuth tériek, hangjuk egyre jobban beharsogott az adásba. Debrecen ismét kivételeset produkált, a Híradó haknijának korábbi helyszínein ugyanis nem volt hasonló udvariatlanságra példa.

A debreceni tüntetők ugyanis készültek az élő adásra. Kifejezetten az volt a céljuk, hogy ország-világ hallja őket, akár a műsor kárára is. Mivel annyian nem voltak, hogy kiabálásuk elhallatsszon az Aranykiba erkélyéig, ezért mikrofonokba üvöltöttek, erősítőkkel és hangfalakkal izmosították meg hangjukat. Ahogy ők mondták: „a nép hangját”. Nem tudom, mivel bízta meg őket a nép, hol és mikor történt ez a nép általi felhatalmazásuk, de vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy a debreceni nép – vagy annak többsége – tényleg ezt akarja, tényleg így akarja.

A debreceni Kossuth tériek akciói egyre radikálisabbak. Országos publicitást kiharcolva akadályoztak már meg törvényesen bejelentett rendezvényt ásós fenyegetéssel, félbeszakíttattak már élő rádióműsort ordibálásukkal, kezdeményeztek már tettlegesség közeli lökdösődést munkájukat végző újságírókkal. Most meg a mai este. Úgy tűnik, Debrecenben bármit megtehetnek, kapnak politikai támogatást, sőt egyesek – még az önkormányzati sajtóban is – hősként ünneplik őket. A városháza – amit színe okán sárgaháznak hívnak errefelé – urai már több alkalommal leállították a demonstrálókat, amikor azok városi rendezvényeket zavartak volna. Megvan tehát a módjuk arra, hogy tevőleg elgondolkodjanak az effelé ordítozós városmarketing eredményességén. Mi fontosobb, Gyurcsány messzehangzó ócsárlása vagy a városról így formálódó kép. Ez Debrecen?