A városnak nem kellenek múltja nagy polgárai. Helyreállítja-e valaki az ellopott síremléket?
Lopják a vasat. Minden vasat. Bárhonnan. Például a debreceni köztemetőből a Sesztina család síremléket. Amiről a sajtó (pontosabban az információt adó illetékesség) a hír nyilvánosságra kerülésekor azt sem tudta pontosan, hogy milyen és mekkora. Az egyik közlés szerint közel 3 méter magas és 3-4 tonna súlyú, a másik 2 méterről és fél tonnáról szólt, ezek legalább abban meg tudtak egyezni, hogy 170 éve készült és öntöttvas obeliszk, míg a helyi önkormányzati televízió szerint szobor, a városi mindenpostaládás honlapja meg hírt sem adott a történtekről. Fotók nincsenek róla, ha valaki el akarja képzelni, milyen volt, Csokonai síremlékét idézze fel magában.
Csokonai obeliszkjével más kapcsolatokat is mutat a Sesztina család síremléke: egyrészt a Debrecenbe betelepült szlovák vaskereskedő család segítségével készülhetett el a költő obeliszkje egykoron, másrészt a jelenkor hasonlóan nem becsülte-becsüli egyiket sem.
A Sesztináknak nagyon sokat köszönhet Debrecen, ők még azok a polgárok voltak, akik adtak a városnak, nem azt nézték, hogy mit lophatnak el tőle. Sesztina János 1819-ben alapított vaskereskedést Debrecenben, azt az utódok folyamatos munkával a Tiszántúl legnagyobb szaküzletévé fejlesztették. Fia, Lajos már megbecsült polgárként elnöke volt a debreceni Ipar- és Kereskedelmi Banknak és az István Gőzmalom Rt.-nek, 1905-ben pedig nemességet kapott; a Debreceni Torna Egylet egyik alapítója volt. Sesztina Jenő 1939-től az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés elnöke volt, számos más ipari és kereskedelmi vállalat igazgatóságának tagja, 1927-től 1939-ig felsőházi tag. Debrecenben 1928 és 1932 között ő töltötte be a helyi Rotary Club elnöki tisztét, felmenőihez hasonlóan önzetlenül vállalt közszerepeket. Az egész család történetét átszövi a városért vállalt ténykedés és bőkezűség a Csokonai Színház felépítéséhez való hozzájárulástól számos alapítvány létesítéséig.
Hát ez az a család, aminek a síremlékét úgy lopták el ócskavasnak, hogy az fel sem tűnt a temető dolgozóinak, az eltulajdonítást egy leszármazott vette észre. A maga nemében megdöbbentő olvasmány a rendőrség közleménye, például az, hogy a lopás időpontját kéthónapos időintervallumban adták meg.
Mivel Sesztina-féle áldozatos polgárai rég nincsenek a városnak, nagy kérdés, kíván-e foglalkozni a magasságos képviselő-testület az üggyel, hogy legalább a városi költségvetésből, minden debreceniek közpénzéből újra elkészíttessék és felállíttassák az obeliszket. Aztán ha ez megtörténne, lesz-e figyelem arra, hogy ne lophassa el ismét bárki ócskavasnak? Elkészül-e végre valamiféle nyilvános leírás a debreceni köztemetőben fellelhető hírességek sírhelyeiről, amit aztán megismerhetne az egykori nagyok előtt fejet hajtani kívánó utókor, hogy elzarándokolhasson földi poraikhoz? Vagy legalább a temetői biztonsági őrök kezébe lehetne nyomni, miket nézzenek végig nap mint nap, ha már őrök.