Az alternatív civil hírügynökségek lehetősége. Baj lesz?

Mi a twitter? Az, amire használjuk. Egyre növekvő népszerűségének is vélhetően ez az egyik alapvető oka, a potenciális sokcélúsága. Ha lehet például az egy szakmát művelők, azonos hobbival foglalatoskodók számára a tapasztalatok, az olvasmányélmények, a gondolatok megosztásának helye, akkor miért ne lehetne azok közös információs bázisa, akik ugyanott, ugyanabban a városban, kerületben laknak? Gyors hírelosztó, amit sokan követhetnek, maguk is gazdagítva a friss tartalmat. Hol dugult be a közlekedés, milyen érdekes programok lesznek este, hol lehet olcsón sört kapni, merre járnak a kerékbilincselők… Megannyi hasznos információ. Ki győz figyelemmel kísérni minden újságot, online híroldalt, tévécsatornát vagy rádiót, hogy írtak-e, mondtak-e valamit a falujáról? Nyilván senki. A twitteren azonban összegződhet sokak figyelme.

S ha már a sajtónál tartunk: alternatív hírügynökségként is használható a twitter, különösen olyan településeken, ahol a közpénzen működtetett önkormányzati média (újság, tévé, rádió, honlap) nem tesz eleget alapvető kötelességeinek, csak a sikerekről számol be, egyoldalúan informál, nem ad lehetőséget a hivatalostól (pártostól) eltérő álláspontok hangoztatására. Ne tagadjuk, számos ilyen helység van az országban.

Hányan használhatják rendszeresen a twittert Magyarországon? Több adat is forog a médiában, egyben azonban megegyeznek a honi állapotokról írók: folyamatosan növekszik a számuk. Debrecenben a Napi Élet kezdeményezte a helyi twitterezők felderítését, természetesen az online magazin maga is jelen van a „csiripelők” táborában. 

Az alternatív helyi hírügynökség lehetőségét magában hordozó Debihírek („Debrecen város nagyon nem hivatalos hírtwittere”) nemrégiben kezdte meg tevékenységét, s talán nem alaptalanul számíthat arra, hogy előbb-utóbb fontos szereplője lesz a cívisváros jelenleg igen egyszólamú médiakínálatának.

Az alternatív civil hírügynökségek lehetőségének hallatán a nagyobb városok nagyobb szerkesztőségeinek élén állók minden bizonnyal legyintenek most, ugyanúgy, mint néhány évvel ezelőtt a blogokra: „hányan olvassák-nézik ezeket hozzánk képest?!”. Azóta a polgármesteri hivatalok sajtósainak munkaköri kötelességévé tették, hogy folyamatosan figyeljék – különösen a nem kívánatos – blogokat, hivatásos újságíróknak lettek tájékozódási forrási a „civil újságírás” eme produkciói, önkéntesek tucatjai figyelik a helyi blogok frissülését, hogy amennyiben szükséges, azonnal beavatkozzanak romboló kommentárjaikkal.

Nem lesz ez másként a twitter esetében sem. Előbb, mint utóbb.

„A polgármester márpedig olyan, hogy az nem lop. Nem hazudik, nem csal. Sem helyből, sem nekifutásból!” – ennek a kijelentésének a súlyát azonnal megértette mindenki, mert a hangadónak két szabadrúgása sem jött össze a mérkőzésen. Sem helyből, sem nekifutásból, pedig ő városházi ember, politikusféle, nemrégiben könyörögte be magát a csapatba.

 A kispályás meccs utáni sörözés régen bevett szokás, politikamentes megkönnyebbülése volt korábban, eddig a férfiembernek, ahol a sporton kívül maximum a nők kerültek szóba, például a legközelebbi, a pincérhölgy.

„A polgármesterről azt mondják, hogy minden egyes önkormányzati beruházás után kap tíz százalékot saját zsebbe, és ezért van annyi piramidépítés a városban, mert kell neki a zseton. De ez nem igaz! Hiába nevezik a városban miszter tíz százaléknak, nem igaz” – és amikor ezt mondja zajos emberünk, akkor jobb kezének mutatóujját kossuthi magaslatokba emeli, amiből a pincérnő azt gondolja, hogy ismét rendelés következik, azonnal ott terem, és a hangoskodó tényleg kér magának egy újabb pálinkát, a többiek meg épp csak belekóstoltak az imént megkapott sörükbe, és belefeledkeznek a pincérnő dekoltázsába. Mert a futball olyan, ha kispályás is, hogy végeztével férfigerjedelmek támadnak, a kocsmaasztal mellett lassan lehervadó nekibuzdulások. De most már itt van a politika is, a lankadatlanul ágaskodó.

„Mert azt mondja valaki, ismétlem: valaki, mindegy, ki, hogy te csak akkor kapod meg az építési engedélyt, ha a polgármesternek fizetsz ennyit meg ennyit. És tartja a markát, és kápét kell neki adni. De tudjuk-e, hogy az az ember tényleg a polgármester a küldöttje, vagy nem tudjuk? Hát nem tudjuk.”

A pohár megbillen, csak néhány csepp ital csurran a műmárvány asztalra, egy lendületes alsókar mozdulattal letörölhető. Volt, nincs. Ki látta? Aztán ismét felemelt ujj, újabb pálinka érkezik.

„Hinnétek, hogy bárki kérhet tíz százalékot a polgármester nevében, és senki nem kérdez rá a hivatalban vagy a polginál, hogy tényleg ő kapja-e meg, vagyis a polgi? Hát senki nem mer rákérdezni. Mert ilyet nem lehet firtatni! Érted? Érted! Hát ki mondaná meg, hogy az a lóvé tényleg a polgármester zsebébe megy? Vagy azt, hogy nem oda?”

A kis presszó összetolt műmárvány körasztalkáinak végéről már elszivárognak az ajtóközeli szerencsésebbek. Csak annyit mondanak nagy gyorsasággal, hogy „az asszony”, s a maradók együttérzéssel biccentenek, ennyi, tudjuk, szevasz, baktass haza.

„És meglehet, hogy hazudnak. Merthogy nem is a polgármesternek kérik a tíz százalékot, hanem maguknak, csak maguknak. Vagy a tíz százalékból pusztán nyolc a polgármesteré. Hoppá! Ez már nagy átverés, ugye. De ki mer rákérdezni? Senki! És az egész a polgin szárad, mind a tíz százalék. Mondjuk, saját zsebre eddig egy fickó próbálkozott az utóbbi tíz évben, egy amatőr, de amikor lebukott, nem volt maradása a városban, höhö.”

Újabb kör, újabb belerévedés a dekoltázsba. Azt mindenki tudja, hogy a helyi politika hogyan mutat pőrén, de ezeket a dudákat közülük még senki nem látta a melltartóból kiszabadítva. Figyelni kell!

„Na, akkor meg mi van, ha mind a tíz százalék a polgármesteré? Mert nem megérdemli? De igen! Mert volt itt ekkora nagy szökőkút korábban? Hát nem! Mert ez a mi kutunk úgy szökik, mint a fél karom, olyan sugárban, erő van benne, fel az égbe, és ez bátorítást ad a lakosságnak” – folytatódik a nagy monológ.

A fogyatkozó asztaltársaságban lassacskán csak azok maradnak, akik mindenre bólogatnak. Már akkor is bólogatnak, amikor nincs mire, csak úgy, a lendületből kifolyólag, meg egzisztenciálisan, mert a focicsapat minden tagja önkormányzati alkalmazott, hivatalnok, tanárember, efféle, és kell az állás, bólogatnak, és még az alkohol is húzza a fejüket, mert józanul nehéz itt az élet.

„Hogy ki ugatna? Hát senki. Az ellenzék vezérének a kukoricaföldjét bevontuk belterületbe, aztán most harmincszoros áron adja el négyzetméterét. Az alvezérük meg biztosítási ügynök, a cégével kötöttünk szerződést minden intézményünkre, övé lett a jutalék. A kiskakasok száját meg be lehetett fogni egy-egy ingyen mobiltelefonnal. Ez az ellenzék? Menjenek az anyjukba!”

A lendületes érvelésnek áldozatul esik néhány asztalról lepördülő pohár. Jön a pincérnő, sepreget, lehajol, fokozódik a dekoltázs, bamba férfiszemek áldoznak a gravitáció oltárán.  

„A sajtó? Na hülyéskedsz? Van mindenpostaládás újságunk, tévénk, rádiónk. Aki pattog, azt kirúgjuk, a nevelhetőket meg megvesszük gagyiért. Kap kétezret egy cikkért általában, ugye. Tőlünk meg kap plusz húszezret a hurkatöltő fesztivál beszámolójáért. Hát mind beájul, aztán még hurkát is visz haza. Az országos médiáknak meg nincs pénzük arra, hogy kinyomozzák, miből van a polgi háromszáz négyzetméteres háza. Hogy nem a keresetéből? Hát nem. Örökölte. Vagy kapta hozományba a csúnyácska feleségével együtt. És van, aki utána jár, hogy igazából mit örökölt, hogy mennyi jövedelem után adózott a bőkezű apósa? Hát nincs.”

Elhal a lélegzet, de csak arra a röpke időre, amíg a pincérnő az asztalokon áthajolva kiüríti a hamutartókat.

„Tudjátok, mit? Kapja be mindenki, aki nem kapja be. Mert ha amazok jönnének, nem ez lenne? De ez, de még hogy!”

És a férfifejek lecsuklanak. Mind megannyi bólintás. Kifillérezik a fogyasztásukat, egyszer utoljára még belepillantanak a dekoltázsba. Fáradt álluk a mellüket veri, mint végső igenlés. Hajrá, Magyarország! Igen, igen! Hajrá, Miszter Tíz Százalék!

Holnapra kijózanodnak, és erről nem beszélnek egyetlen szót sem. Legfeljebb a keblekről, és akkor összekacsintanak.

Elhallgatott önkormányzati kudarcok, botrányos ingatlanügyek, jelentős közpénzekből finanszírozott „csomagolás”, vakon dicsért megkérdőjelezhető eredmények, burkolt keresztfinanszírozások – ami a városimázs hátterében van.

A városimázs toplistáról szóló hír közel egyhónapos, de mostanság akadtam rá egy helyi ellenzéki politikus igen kemény, súlyos vádakat tartalmazó értékelésére. Íme: 

Az alaphír – Az Image Factory és az Observer Budapest Médiafigyelő immár második alkalommal elkészült kutatásában ismét a legjobban kommunikáló hazai városokat kereste. A három kategóriában kihirdetett eredmény szerint a megyei jogú városok között Debrecen, a nagyvárosok között Esztergom, a kisvárosok körében Balatonfüred imázsa volt a legvonzóbb az elmúlt évben.A 2008-as teljesítmény alapján a megyei jogú városok rangsorában Debrecen a tavalyi második helye után győzni tudott. Szeged második lett, míg az előző nyertes Miskolc harmadik helyezést ért el. (Forrás: Image Factory)

A politikus kommentárja – Az elismerés nem az önkormányzatról szól, hanem azoknak a szervezeteknek, társaságoknak, egyesületeknek és intézményeknek a munkáját díjazza, melyek hozzájárulnak városunk értékeinek megőrzéséhez, gyarapításához. Örömteli, ha ezek a helyi kezdeményezések, eredmények nagy teret kapnak az országos sajtóban, és öregbítik városunk hírnevét. Mindenek előtt köszönetet kell mondanunk azoknak, akik civilként áldozatos munkájukkal hozzájárultak ehhez. Ugyanakkor tisztességtelen, ha a városvezetés rá akar telepedni, ki akarja sajátítani ezeket. Nyilván azért van ez így, mert azon területek tekintetében teljes csend van a médiában, ahol a városvezetésnek egyébként bizonyítania kellene. Mély hallgatás van a munkahelyteremtő beruházásokról, hiszen nincsenek ilyenek, sőt közel kétezer fővel emelkedett a regisztrált munkanélküliek száma. Sorozatban hallhatunk elmaradó, elhalasztott, megcsonkított beruházásokról, melyeket számos esetben botrányos ingatlanügyletek kísérnek. Ha a városvezetés valamiben élen jár a kommunikáció területén, az biztosan az, hogy nagyon jelentős közpénzek felhasználásával miként lehet szépen csomagolni a keveset vagy éppen a semmit. A polgármester soha nem sajnálta az adóforintokat a városvezetői akartnak alárendelt önkormányzati elektronikus és nyomtatott sajtótól, melyek ennek köszönhetően buzgón és vakon dicsérik megkérdőjelezhető eredményeit, vagy éppen nem foglalkoznak az egyértelmű kudarcaival. A városi televízió, az önkormányzati újság támogatása révén, valamint az egyéb gyanús pénzügyi mozgásoknak és tanácsadói szerződéseknek köszönhetően közel 150 millió lehet a városvezetés kommunikációs költsége, de éppen a burkolt keresztfinanszírozásoknak köszönhetően lehetetlen pontosan megbecsülni az összeget. Ennek a töredékét fordítja az önkormányzat például a polgárőr szervezetek vagy az egyházak támogatására, de még a munkahelyek megőrzését célzó pályázatokra is sokkal-sokkal kevesebb jut.  A jelenlegi válság idején komolyan át kellene gondolni ezeknek a kommunikációs kiadásoknak a szerkezetét és szükségességét, mert ez a pénz messze jobban hasznosulhatna más területeken.

Debrecen város nagyhatalmú polgármestere megakadályozott egy kiállítást, mert az egyik műalkotásnak az volt a címe, hogy Kósa Lajos, és állítólag előnytelenül ábrázolja őt magát.

A debreceni egyetem nagyhatalmú rektora megrendszabályozza a sajtó fotósait. 

Hogy is volt Bacsó Péter A tanú című filmjének egyik sokat idézett jelenete?

Jutott eszembe mindez a Debreceni Egyetem rektorának, dr. Fésüs László akadémikusnak minapi szabályzatából, amit voltak szívesek körlevélben a szerkesztőségek tudomására hozni miheztartás végett. Nyilván az egyetemi rendezvényeken észlelt felháborító fegyelmezetlenségek sorát látva gondolhatta azt a nagyhatalmú rektor, hogy ideje rendet vágni, s kiadta 12 pontját. Nem 11, nem 13, hanem 12!

Íme:

 FOTÓZÁS, VIDEÓFELVÉTEL KÉSZÍTÉS SZABÁLYAIAZ EGYETEMI RENDEZVÉNYEKEN  

1)      Fotózni, videófelvételt készíteni csak az alkalomnak megfelelő öltözetben lehet (férfiaknak minimum ing, öltönynadrág, hölgyeknek blúz, térdig érő szoknya).

2)      A fotós, kamerás mozgásával nem zavarhatja meg az ünnepség méltóságát, nem akadályozhatja az ünnepség résztvevőinek mozgását.

3)      Tilos az egyetemi kamera elé beállni, vagy annak felvételét bármilyen módon akadályozni.

4)      Egy rendezvényen két, a szervezők által felkért hivatásos fotósnál több nem tartózkodhat.

5)      A fotós transzparenst, reklámfeliratot az ünnepség helyszínén nem helyezhet ki, és ezen kívül ruháján, táskáján se lehet hivalkodó felirat, hirdetés.

6)      Fotós az elnöki emelvényre kizárólag hátulról, vagy az Aulában oldalról és a kézfogás(ok) megörökítésének idejére a szervezők, illetve a meghatározottak szerint léphet fel, hogy a résztvevőket oldalról, azonos szögből fényképezhesse. Az emelvényen sem az ünnepség alatt, sem előtt nem tartózkodhat.

7)      A fotós az ünnepség alatt az elnökség tagjaival, illetve a presbiteri széken ülőkkel nem beszélgethet, azoknak utasításokat nem adhat.

8)      A fotós az ünnepség technikai eszközeihez nem nyúlhat (pl. nem húzhatja ki a ventillátort, nem mozdíthatja el az asztalon lévő mikrofont).

9)      Tilos a rendezvény berendezésén változtatni.

10)  Tilos a Himnusz, a Szózat és az eskütétel alatt a rendezvény helyszínén mozogni.

11)  Az a fotós, aki a fenti szabályokat megsérti, nem fotózhat, videózhat több egyetemi rendezvényen.

12)  A fotózás szabályainak betartatásáért a rendezvény szervezője (Rektori, Dékáni, illetve Centrum Hivatal vezetője) felel.

Hatályba lép 2009. június 1-jén.

Dr. Fésüs László

                                                                                                   akadémikus, rektor

Alapos munka! Bár vannak benne rejtélyes pontok, mint például a nyolcadik, amelyik a ventilátor kihúzását tiltja, s ami feltehetően kardinális kérdés, ha belekerült a rektori gondolatkörbe. Milyen ventillátor? Honnét hova húznák ki? Vagy netán elektromos csatlakozóját a konnektorból? Már most látom, későbbi korok egyetemtörténészeinek lesz gondjuk a szöveg értelmezésével.

Aztán még az is kérdéses, hogyan fognak érvényt szerezni a tizenegyedik pontnak. Talán biztonsági őrökkel fogják kikísértetni a szabályzatot korábban megszegő fotósokat? Meglehet, mert nagy dolog ám az egyetemi autonómia, amit egykoron mintha az universitas falain belüli rendőri túlkapások és a hatalom, a politika randalírozása ellenében találtak ki többek között. Egykoron, messzire innét.

De térjünk vissza Gogolák elvtársnő kurta ruhaneműjére! Ha az egyetem fura ura úgy gondolja, hogy külső emberek, fotós hölgyek szoknyájának hosszáról intézkedhet, akkor miért ne vélekedhetne így az egyetemi polgárok, a hallgatóság esetében is. És akkor majd jön egy újabb szabályzat, amiben a vizsgázó leányzók számára írják elő a térdig érő szoknyát. Ne legyenek kétségeink, attól kezdve, hogy bevezetik ezt a szigorú intézkedést, jelentősen romlani fognak a kollokváló és szigorlatozó női hallgatók osztályzatai. Kinek jó ez, kedves professzor urak?