A Varsó Szerződés és a NATO katonáinak közös fellépése 1989-ben. Hol voltak a mai héroszok? 

Ha nem lenne a pénzügyiből gazdaságivá terebélyesedő világválság, ha nem válnának mindennapossá a cigánysori rettenetek, ha nem lenne végletes pártfenekedések martaléka az ország, s ha tudna örülni a magyar, akkor idén egész évben ünnepelnénk. A húsz évvel ezelőtti eseményeket, a rendszervált(oz)ás nagyszerű történéseit. Ez azonban nem adatik meg nekünk, nem adjuk meg magunknak. Így elmarad a lélekemelő pillanatok méltó felidézése ugyanúgy, mint az akkori folyamatok egyre inkább letisztuló feltárása. Kár. Mert nagy szükség lenne rá.

Mindez jutott eszembe arról, hogy a napokban igen érdekes archív felvételek kerültek a nagy videómegosztóra egy amerikai(!) netezőnek köszönhetően. 1989 nyara, Debrecen, katonazenekari fesztivál. Az egykori Kölcsey művközpont teknőjében masíroznak-muzsikálnak, még áll a Lenin-szobor, amit hosszan mutat az amerikai amatőr videós, miközben a magyar himnusz hangjai hallhatók. A katonazenekarok debreceni találkozója nagy eseménynek számított akkortájt, hiszen máshol nem találkozhattak az egymással szembenálló katonai tömbök, a keleti és a nyugati regimentek képviselői: 1989-ben az amerikaiak, a britek és a franciák a szovjetekkel, a lengyelekkel és a magyarokkal.

Bár az alábbi videók képminősége nem a legjobb, de legalább láthatók, megvannak. De hol lehetnek azok a felvételek, amelyek a katonazenekari fesztiválnál sokkal érdekesebb eseményekről készültek? Például az első debreceni tömegtüntetésről, ami a nagymarosi erőmű felépítése ellen tiltakozott – szintén a mára lebontott Kölcsey parkolójában. Vagy az MDF első nyilvános, százakat megmozgató bemutatkozó rendezvényéről. Mindegyiken ott voltak a kamerák, mindegyikről készültek felvételek, amelyeket – akkor úgy tudtuk – nem a bemutatás szándékával készítettek, hanem az MSZMP vezetőinek tájékoztatására, elemzendő anyagnak a rendőrség megrendelésére. Hol lehetnek most ezek a sokórás videók, ezek a történelmi dokumentumok? Nemcsak a históriával hivatásból foglalkozó tudósok számára lennének érdekesek, hanem a köznépnek is tanulságosak. Mindenki megtekinthetné, hol voltak, mit mondtak akkoriban azok, akik nyilvánosan vállalták a nem veszélytelen ellenzékiséget.

Aztán számos olyan helyi politikust is lehetne keresni a húsz évvel ezelőtti felvételeken, akik ma hatalmi helyzetből melldöngető, radikális, igen keményen fogalmazó dumákkal támadják az egykori kommunista rendszert, csak épp 1989-ben nem lehetett látni őket, nem lehetett hallani a hangjukat. 

A visszatekintés tisztázhatná végre a cívis néplélekben azt a tévképzetet, amit az utóbbi években nagy igyekezettel ültetnek a helyi agyakba. Két dátum nem keverendő! Debrecenben a rendszerváltás nem 1998-ban kezdődött, hanem 1989-ben.

Nem volt hiábavaló a polgármester szereplése a nyuszis magazinban. 

Milyen lesz a világ 40 év múlva? – tette fel a kérdést a negyvenedik születésnapját ünneplő Világgazdaság 40 olyan hazai topmenedzsernek, aki szintén 40 éves. A kérdések között az is szerepelt, hogy a mai politikusok közül kikre fognak emlékezni négy évtized múltán.

A mai pártok elnökei közül a válaszadók 64-64 százaléka szerint Orbán Viktorra és Gyurcsány Ferencre fog emlékezni a 40 évvel későbbi utókor. Sólyom Lászlót mindössze 9 százalék jelölte, Dávid Ibolyát, Fodor Gábort, Kóka Jánost és Semjén Zsoltot pedig csak 5-5 százalékuk. A kérdés nyitott részébe Antall József és Göncz Árpád nevét írta be a válaszadók tizede. A lényeget így fogalmazta meg egy negyvenéves menedzser: „Nem a »kire« a kérdés, hanem a »hogyan«.” Valaki szerint Debrecen polgármesterére is emlékezni fognak. Így: „Kósa Lajosra, egy építkezésen véletlenül előkerült régi Playboyból.”

A debreceni polgármester efféle említése nyilvánvalóan a móka kategóriájába tartozik. Vagy mégsem? Úgy tűnik, a kívánt eredményt elérte Kósa Lajos a Playboynak adott nyilatkozatával. Beszélnek róla. Ma is, bár az eset közel két éve történt. Az emlékezetet persze nem a nyilatkozat ténye tartja ébren – más politikusok is adtak interjút a nyuszis magazinnak –, hanem a környülállásai (motoros fotózás a Modemben) és néhány durva kitétele (pl. Dávid Ibolya sértegetése, ami miatt később elnézést kért Kósa). Egyikre sem szabadna büszkének lenni, visszamenőleg sem, de mint láthatjuk az idézett topmenedzser példájából is: az efféle szereplések a maradandóak. Vagy mégsem?

Nehéz lehet manapság politikusnak lenni, különösen azoknak, akik úgy vélik, hogy a közéleti túlélőshowban történő sikeres szereplésükhöz elengedhetetlenül szükséges a bulvárban feredőzés. Akik vallják az ősrégi celebdumát: „mindegy mit mondanak, csak beszéljenek rólam”. Kár értük. Egy politikus mégsem lehet Kiszel Tünde! Egy politikus nem jelenkori ismertségét tartja mindenáron szem előtt, hanem választóinak szolgálatát, mert így maradhat meg tisztes emlékezete az utókorban! Vagy talán ezek már rég meghaladott 19. századi nézetek lenének? Soroljuk csak, kikre emlékszünk a 19. századi magyar politikai életből! Hosszú a lista. És milyen hosszú lesz a 21. század elejét felidéző politikusi névsor? No, eziránt érdeklődött a Világgazdaság a topmenedzserektől.

Reménykedjünk, hogy nem lesz igaza a Kósát megemlítőnek. Nem így, nem ezzel a nyuszis hivatkozással lesz igaza.

„Talán még vicc, de a cívis város nincs messze attól, hogy 1849 és 1944 után talán harmadjára is az ország fővárosa legyen.” 

Ez a mondat a „Debrecen lesz az új főváros?” című háromrészes cikk elején olvasható az ingatlanmagazin.com oldalain. A szerző sorra veszi azokat az épületeket és infrastrukturális beruházásokat, amelyeket nemrégiben adtak át, vagy éppenséggel még csak tervben vannak. Ezekből jut arra a – vélhetően – blikkfangosnak szánt következtetésre, hogy Debrecen nincs messze a harmadszori fővárosságtól. Hááát…

Az egyoldalú tájékozódás eredményeként megszületet termelési riport (tetszenek még emlékezni erre a műfajra a pártállami idők sajtójából?), ez a töretlen ívű sikerírás pusztán építményekben gondolkodik, de ezekben is eltúlzóan. Ha csak a lakosság arányában vizsgáljuk meg, hogy mennyi ipartelep, pláza, galéria vagy fürdő van Budapesten, és ehhez képest Debrecenben, akkor is nevetséges az összevetés, az abszolút számokról már ne is beszéljünk. És ez nem Debrecen – vagy bármelyik más magyar város – bűne vagy hiányossága, egyszerűen ebben az országban ezt produkálta a történelem.

Ha már a történelemnél tartunk, azért említsünk meg egy lényeges szempontot! Debrecen 1849-ben és 1944-ben nem azért volt ideiglenes fővárosa Magyarországnak, mert több volt benne a nagy ház vagy sűrűbben jártak itt a konflisok, mint Pest-Budán, Budapesten. A tétel részletesebb kifejtésétől eltekintenék, mert megalázó lenne mindenki számára, aki elemi ismeretekkel rendelkezik a magyar történelemről.

A cikk szerzője nyilván valami poénos, ütős kijelentéssel akarta kezdeni írását, ezért írt dőreséget. A kommentáló olvasók – azoknak is a csahosabbjai – azonban egyből ugrottak, ismételten jó alkalmat találva a demszkyzésre és a kósázásra. Az egyik hozzászóló pedig komolyan vette a fővárosság felvetését, és ezt írta: „Egyes országokban - inkább praktikus megfontolásból - nem a legnagyobb városok a fővárosok! Ottava, Bern, Camberra stb. példája nem egyedülálló! Persze Debrecenbe nem lehet elvinni a Parlament épületét, de a látható fejlődése alapján, ezek még képesek és építenek eggyet (sic!) - a cívis nyakasság, és a történelmi hagyományok okán: Debrecen mindig akkor volt főváros, amikor a HAZA állapota ezt megkívánta.... Hát, most sem állunk valami fényesen....”

Pártalapú légszennyezettség. 

Aktuálisan két kérdés uralja a magyar médiát. Az egyik gázos, a másik szmogos. És természetesen mindkettő politikai alapú, még vidéken is.

Hogy lássuk, 2009 sem lesz különb az előző éveknél, íme az első példa!

Ezért a szálló portól fuldokló cívis lakosság, különösen a reggeli kipufogógázban köhögő óvodások és kisiskolások érdekében azzal a kéréssel fordulok a debreceni liberálisokhoz, tegyenek közzé egy nyilatkozatot, miszerint Debrecenben nincs szmoghelyzet, és semmi szükség óvintézkedésekre. Amennyiben ezt megteszik, az önkormányzat garantáltan cáfolni fogja őket, s azonnali lépésekre szánja el magát.

Német zenemű a harmincas évek végéről. 

Újabb gyöngyszemekre sikerült akadni a nagy videómegosztó óceánjában. A magyarosch motívumokkal megtűzdelt tánczene címe: In Debreczin. Az instrumentális felvétel 1938-ban készült, de van egy 1937-es változat is, aminek második felében egy férfi énekes osztja meg velünk Debrecennel kapcsolatos élményeit. Gondolom. Merthogy németül nem tudok. Kérem, aki érti, miről szól a foxtrotnóta, írja meg, hátha ezzel a hetvenéves zeneművel tudjuk frissíteni a cívisvárosról szóló dallamokat, mert a pulykakakasos közhely már nagyon unalmas!