Nagyon nem vicces „országpropaganda” a nagy videómegosztón. 

Ha többet akarok tudni egy országról, egy városról, akkor a tájékozódást a neten kezdem, és elsők között a videómegosztókat is átpásztázom. Gondolom, számosan cselekednek hasonlóképpen szerte a világon. Például ha Magyarország iránt érdeklődnek. És akkor rátalálhatnak egy frissen felpakolt videóra, a címe: Culture of Hungary.

Ugyan mit akarhatott ezzel a készítője? Vicc lenne? Belőlem egy halovány mosolyt sem tudott kipaszírozni. Vagy paródia netalán, a szittyamagyar önájultság görbetükre? Igen kisszerű. Persze, éljen a világháló szabadsága, ettől a hittől egyetlen barom sem tántoríthat el bennünket, e vacakság kreátora azonban megérdemelne egy kokit a kobakjára. Nagyon fárasztó már az egyre jobban burjánzó mindenféle cigányozás.

Amikor egy tévéműsor készítőinek túlzó lelkesültsége átszínezi a valóságot. 

A politika, a hatalom imádja a nagy építkezéseket. Mert azok elkápráztathatják a kortársakat, maradandóan hirdethetik a dicsőséget. Piramisok, diadalívek őrzik olyanok nevét, akikről talán nem is tudnánk, ha nem maradt volna kő kövön. A legújabbkori diktátorok is felettébb szerették a megaberuházásokat: Hitler is városépítésznek gondolta magát, Sztálin a haditérképek mellett legszívesebben óriásépítkezések tervrajzai fölé hajolva kedvelte magát ábrázoltatni, Ceausescu pedig személyesen is segítette mérnökeit jótanácsaival, amikor Bukarest átépítésének ideáján ügyködtek. Ezek a korok elmúltak, s bár vannak még nálunk is, akik vagy cicomás Nemzeti Színházzal, vagy szupermetróval, vagy kormányzati csúcsnegyeddel próbálkoztak-próbálkoznak, az efféle gátlástalanságoknak ezért mostanság már nem határtalan a terepe.

A mai Magyarország politika által ihletett építkezési nagyberuházásai mögött két rövidtávú pragmatikus szándék munkál leginkább: egyrészt a választási ciklus végére valami hatalmasat felhúzni, amit aztán lehet mutogatni a szavazópolgároknak; másrészt minél nagyobb építményen minél több alvállalkozóval dolgoztatni, hogy azok a közpénzt majd visszacsurgassák párt- és magánzsebekbe.

Mindez jutott eszembe a HírTV nemrégiben sugárzott egyik műsoráról, a Kő kövön címűről, ami teljes egészében Debrecennel foglalkozott. Sűrűn átitatva politikával. A műsort Kósa Lajos polgármester nyilatkozata fogta keretbe, ezzel kezdődött, ezzel zárult. Már a szerkesztői felvezetés megadta az alaphangot:   

„Az utóbbi tíz esztendőben Debrecen rácáfol arra a minősítésre, hogy a maradandóság városa lenne. (…) Miközben a mindennapos tapasztalatunk az, hogy az ország az ország egyre lejjebb csúszik a lejtőn, a szabadság őrvárosa az épített környezet tekintetében is évről évre rohamos fejlődést mutat.”

Mint az köztudott, Kósa Lajos és a Fidesz tíz éve vette át a városvezetést, s bizonyos körökben az 1998-as esztendőt illik egy új időszámítás kezdetének tekinteni. Van is ebben igazság, de nem feltétlenül és pusztán csak abban az értelemben, amit a HírTV is sulykol. A húszperces műsor idősíkokat összemosva mindent a mostani városvezetés érdemeként tüntet fel, ami pozitív példa gyanánt bemutatható. Így kerülhetett ebbe a nagy kupacba az 1975-ben elkészült Bólyai utcai református templom és az 1997-ben megnyílt tócóskerti református templom. Így kerülhetett ebbe a nagy kupacba több olyan épület, amit nem a város készíttetett, hanem a kormány, az egyetem, magánberuházók vagy éppen a korábbi szocialista irányítású megyei önkormányzat - a könyvtárral, aminek megépítését kifejezetten nehezményezte a fideszes városvezetés. A műsorban az utóbbi tíz év helyi politikai irányításának tulajdonított építményeknek az egyharmada (főtér, Aquaticum, Kölcsey Központ, sportuszoda) az, ami tényleg ehhez az időszakhoz és a városházához kötődik, a bemutatottak kétharmada valójában nem.

A HírTV műsora persze nem csak az új (vagy annak mondható) értékekkel foglalkozott. „Egy város nem csupán új épületek emelésével, de a régiek méltó megőrzésével is szolgálhatja az épített környezet színvonalemelésének ügyét” – hallhattuk ismét a szerkesztői felvezetést, aminek általános tartalmával mélységesen egyetérthetünk, Debrecenre vonatkoztatva azonban némi meghökkenésünkre adhat okot. Az utóbbi tíz esztendő – maradjunk hát ennél a forszírozott korszaknál – számos várospusztító történéséről egyszerűen hallgatott a Kő kövön. Ezekről leginkább Ráday Mihály városvédő műsoraiból szerezhetett tudomást az országos közvélemény, tegyük hozzá: Ráday nem vádolható kritikai egyoldalúsággal, ő nem pusztán kárhoztatta a várost, hanem ha ok volt rá, dicsérte is (Ledózerolt városrész, pártos örökség, Debreceni képek, Lopják a lándzsát, Mi sem fogjuk látni).     

Mindezek ismertetése után engedtessék meg némi értetlenség. Mi szükség volt így erre a műsorra? A teljesség látszatát keltő, tényeket elhallgató, idősíkokkal manipuláló, idealizált képet mutató, szakmainak álcázott politikai propaganda sikeredett ki belőle. Pártállami időket idéző termelési riport, amiben a nyilatkozó és méltán elismert építészeket egy kurzus asszisztenciájaként tüntették fel kimondatlanul, a körítésből adódóan.

Teljességgel kizártnak tartom, hogy politikai megrendelésre készült volna a produkció, hiszen erre sem Kósa Lajosnak, se a helyi Fidesznek semmi szüksége nincs. Ők ugyanis tisztában vannak azzal, hogy az itt élőket nem lehet félrevezetni egy féloldalasan álságos képpel, a debreceniek kellőképpen értékelik azt, ami arra érdemes, és morognak azért, ami okot ad rá. Arra sincs szüksége a helyi politikának, hogy országosan fényesítsék, hisz van ennek a városnak így is komoly reputációja, tán nagyobb is annál, mint amennyire a való érdemesíti.

Ez a félresikerült műsor inkább készítőinek túlzó lelkesültségéről szólt. Kár érte. Lehetett volna belőle egy érdekes, hiteles dokumentum, ami egyébként joggal kijárna Debrecennek.

Szarházi-e az, aki szerint a „Székely himnusz” műdal?

Ki tudja merre, merre ment el azok esze, akikből valóságos dührohamot vált ki egy nyilvánvaló tény leírása? Nemhogy papírt, de világhálót sem tűrő mocskolódások lavináját indította el annak blogba jegyzése, hogy a „Ki tudja merre…” kezdetű ének műdal. Egyesek magyarságukat érezték mélyen sértve, ezért nem restelltek válogatott trágárságokat fröcsögni szerteszéjjel. Pedig nem magyarságuk sérült, csak ismereteik hiányosak. Így lesz a tudatlanságból melldöngető butaság.

Röviden a tények:

A „Székely himnusznak” semmi köze sincs a székelyekhez, nem is Erdélyben íródott, hanem Magyarországon 1921-ben. Szövege Csanády György, zenéje Mihalik Kálmán munkája, eredeti címe Kantáté. A pártállami időkben tiltották nyilvános éneklését, a rendszerváltozás óta szabadon zenghet. Van, akinek tetszik, van, akinek nem. Nem népdal, nem ősi vallási ének, hanem műdal. Ez nem szégyen, nem érdem, egyszerűen tény. Kár érte agyvérzést kapni, magyart magyar által (embert ember által) leokádni.

Aki többet akar tudni a „Székely himnuszról”, s nem fárasztja hosszabbnak tűnő szövegek olvasása, az kattintson ezekre a helyekre:

http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&rov=6&id=7063

http://www.mozaik.info.hu/mozaweb/himnusz/page4114.htm#Csan%E1dy%20Gy%F6rgy

http://www.7torony.hu/blog.php?u=259&ps=30&mode=

Aki ősi rovásírással szeretné olvasni a 87 éves ifjú nótát, az pedig ide:

http://www.gportal.hu/gindex.php?pg=23706494&PHPSESSID=1fe22bac887f618bc3b1f2631269d5d1

Áldozatok címmel jelent meg egy – műfajilag nehezen besorolható – valami a város nevét viselő mindenpostaládás önkormányzati kiadvány legutóbbi számának második oldalán.