Újabb áldozata van az egyetemisták alkoholfogyasztásáért folytatott ádáz küzdelemnek?

A szesztilalom 2008-as bevezetése óta töpreng a lakosok érdekelt sokasága, hogy ugyan miért is történt a drasztikus intézkedés, amitől nem lett nagyobb nyugalom Debrecenben, ellenben sokkal erőteljesebben érvényesül(t) a diszkrimináció a helyi vendéglátóiparban. Beszélnek mindenféléről, hatalom közeli kocsmáztatók térnyeréséről, az éjszakák és a nappalok urainak kiszorítós vetélkedéséről éppúgy, mint kiegyezésükről, a város felosztásáról, amit aztán önkormányzati rendelettel törvényesített a képviselő-testület. Az emberek ilyenek: ha valamire nincs logikus és őszintének tűnő magyarázat, akkor igyekeznek kitalálni valamit. Amit el is hisznek.

Mostanság a Kikötő Söröző sorsának ügyében születnek megdöbbent, csodálkozó, elkeseredett, protestáló megnyilatkozások, s mivel a kedvelt szórakozóhelyet leginkább az egyetemisták látogatták, a dac és a düh az interneten talál magának fórumot. Vajon miért? - teszik fel a kérdést, s keresik a magyarázatokat, inkább elméletben, mint gyakorlati konkrétumokkal felvértezve. (A témában egyébként több blogbejegyzés is született a napokban: Nincs biztos Kikötő…, Viszlát Kikötő! A változás szele, Vége. S minden bizonnyal vaskos folytatása lesz a blogvonulásnak.)

Dolgozik a spontán alternatív nyilvánosság. Helyes. Ennél már csak az lenne szebb és kívánatosabb, ha a Debrecenben médiát tanuló számos felsőoktatási hallgató egyike venné a fáradtságot, s a sajtószakma eszközeivel élve alapos és adatolt tényfeltáró írásban járna utána a történteknek. Vagy effélét nem okítanak nekik?

Volt idő, mikor egy készülék szabályozta és ellenőrizte a város összes nyilvános- és toronyóráját. Ennek közel 80 éve.

Kedves barátom hívta fel a figyelmemet az alábbi filmhíradós tudósításra, ami 1931 novemberében készült Debrecenben. Ő azzal a megjegyzéssel küldte át a linket, hogy íme: ilyen s így beszél egy polgármester, aki úriember, intelligens, visszafogott, aki számára a szolgálat, a város szolgálata a legfőbb vezérlő elv. Dr. Vásáry Istvánról van szó.

Annyit még hozzátehetünk, hogy akkor még a köztéri órák is pontosak voltak.

Mi vonzhatta őket oda?

Érdekes egy esztendő volt ez a 2009-es. Megannyi új helyzet, előre nem is gondolt fordulat, olyan kihívások, amilyenekkel a jelenlegi felnőtt magyar lakosság jelentős része eddigi életében még nem szembesülhetett. Számos kérdés vesz bennünket körül, megnyugtató válasz már jóval kevesebb.

Az év utolsó napján én is szaporítanám a kérdések számát eggyel. Magam nem tudom rá a választ, de minden bizonnyal lesznek itt olyanok, akik igen.

Minapi internetes barangolásaim egyikén ráakadtam a biharkeresztesi motoros egyesület, a Keresztesi Lovagok honlapjára, ahol sok fotóval, több videóval dokumentálják túráikat. Ismervén a hasonló szerveződéseket, azt értem, hogy egyik kedvenc célterületük Erdély, hogy Torockó, Fogaras, Máramaros, Királyhágó kihagyhatatlan állomás. Az is köztudott, hogy az efféle motorosok számára szinte kötelező csoportosan elmenni Olaszliszkára, s ott demonstrálni. Az egyik bőséges – 83 fényképet tartalmazó – képgalériájuk azonban megoldhatatlan talány számomra: Auschwiztban jártak, a koncentrációs táborban.

Mit kereshettek ott? Mi vonzhatta őket oda?

Képviselő uraim, most akkor okádjunk! Nem egyszerre, hanem együtt.

A média furcsa, durva szokása, hogy év végeztével rátekint a politikusok ténykedésre. A jobboldali sajtó lealázza a baloldali politikusokat, a baloldali média meg viszont. Épp csak magyarhonban nem működik az a nyilvánosság, ami mindkét oldalt ugyanúgy részeltetné kiérdemelt kritikájában.

Mint mindannyian tudjuk, nem az mér meg egy országgyűlési képviselőt, hogy megszólal-é a Parlamentben, s azt hányszor teszi, vagy nem, vagy egyáltalán. Ebből adódóan alább egyikőjüket sem tekintjük se lustának, se juttatásait érdemtelenül felvevőnek, se ingyenélőnek, se sem. Pusztán tényeket állapítunk meg.

2009-ben – nem akármilyen év volt, dumálni aztán lehetett felelősség nélkül akár – az alábbi három hajdú-bihari kötődési országgyűlési képviselő nem volt képes megszólalni az Ország Házában:

Hajdu Attila MSZP-s megyei listán országgyűlési képviselővé lett senki (akárki, valaki), akinek helyi kötődéséről sem megválasztása környékén, sem azóta nem lehet tudni semmit. Utoljára 2007. szeptember 10-én szólalt meg a Parlamentben, 2006-os listás megválasztása óta összességében 5, azaz öt alkalommal vette kezébe az országgyűlés mikrofonját.

Rácz Róbert régi harcos, egykoron arról volt ismert, hogy belülről bátor kritikusa volt mindazoknak, akikkel mostanság együtt mószerol. Éles látású, tehetséges politikus, akinek mára behályogosodott a szeme, különösen mióta a hajdú-bihari megyei közgyűlés elnöke lett. 2009-ben nem szólalt meg a parlamentben, utoljára 2008. április 21-én hallatta a hangját a Tisztelt Házban, ott nem egy szószátyár, 2002 óta fideszes listás képviselő, hét év alatt pusztán 11 alkalommal szólalt meg. Nagy jövő áll előtte az Orbán Viktor utáni magyar belpolitikában. Ügyes. Legyen!

Tiba István 2008. november 5-én szólalt meg először és utoljára. Ő 2008. október 13-tól képviselő megyei listáról, mert előtte Pálinkás József mondott le, mert a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett, aztán a Pálinkás helyébe kerülő Arnóth Sándornak kellett távoznia a patkóból, mert indulati bunkó volt, majd ő került mindezek helyébe fideszes pártlistáról a Parlamentbe. Tiba, az egyszer szóló.

Azt mondom, ne törjünk pálcát felettük! Akartak volna ők szólni, hangjukat hallatni az ország, a régió érdekében, csak éppen nem hagyták őket. Durcásan felvették juttatásaikat abban a reményben, hogy legközelebb tán sikerül. S most, amikor közelednek az újabb választások, s ők ismét ránk tekintenek a szórólapokról, akkor mosolyogjunk vissza rájuk: hajrá, fiúk, ha újra képviselők lesztek, akkor talán végre országgyűlési képviselőink lehettek, hajrá!

Fekete-piros emblémájában a „logóilag” agyonkoptatott Nagytemplom magasodik fölénk…

Egy kezünk öt ujja is soknak bizonyul, amikor számba vesszük, hány olyan általános híroldal, hírportál van a neten, amelyik Debrecenről, az ország második legnagyobb településéről szól. Nagyváradon napilapból több van, bár népességét és regionális szerepkörét tekintve épp akkora város, mint cívishon.

Tudjuk, persze, az eredeti, a saját hírek és tudósítások kerülnek a legtöbbe, a leginkább lenézett műfajok, minden más tekintélyesebb sajtóműfaj alapkövei. Debrecenben jelenleg – pontosabban évek óta – nincs olyan kockázati tőke, a médiában perspektívát látó vállalkozás, esetleg más oldalról megtámasztott egzisztenciák teremtette biztonság, monopóliumokkal és hatalmasságokkal dacoló mersz, melyek eredményeként gazdagodhatna a szűkös médiakínálat, teljesebbé válhatna a nyilvánosság.

Örömmel kell hát fogadni minden apróbb kezdeményezést, a civil újságírás próbálkozásait, tisztes blogot, formálódó közösségi helyeket, ha színesítik a városképet. A minap remélhetően valami effélére bukkantam teljesen véletlenül. DbLive. A jelenleg egyetlen – karácsonyinak szánt, a hóeséses belvárost mutató – videót prezentáló oldal azt ígéri, hogy 2010 első negyedévében indul, „online videós hír- és szórakoztató portál” lesz. Úgy legyen!

A neve ugyan nem tetszik, mert a rég divatjamúlt amerikás gyakorlattal dolgozik, mint például a haon, deol… (Db = darab? database? Debrecen!) Fekete-piros emblémájában a „logóilag” agyonkoptatott Nagytemplom magasodik fölénk, aztán a rövidke kis szövege is kívánna némi helyesírási igazítást, de ne kukacoskodjunk! A DbLive alkotói azt ígérik: „Életre keltjük a várost!” Ha komolyan gondolják a szlogent, akkor Debrecenben nagy fába vágták a fejszéjüket. Sok sikert hozzá!